Murakami Haruki

Ne légy türelmetlen. Ha már elviselhetetlenül összegubancolódnak a szálak a kezeink között, és megpróbáljuk valahogy kibogozni a csomót, az semmiképp sem segít, ha reménytelennek érezve, türelmetlenül kapkodva ráncigáljuk őket. Rá kell szánni az időt, lassan, egyenként kell kibontani azokat a szálakat.

Az érzelmeket ki kell adnunk magunkból. Akkor szenvedünk, ha nem tudjuk szabadon engedni őket. Olyankor csak gyûlnek a bensőnkben, míg teljesen megkeményednek, meghalnak bennünk. Borzasztó, ha ez történik.

Ha körbevesznek a lehetőségek, a legnehezebb dolog az, ha meg sem próbálsz velük élni.

Ha azt olvasnám, amit a többi ember, gondolkodni is csak úgy tudnék, mint ők.

A kedvenc könyveimet újra és újra elolvastam, néha csukott szemmel beszívtam ismerős illatukat. Elég volt ez az illat, a könyvek lapjainak érintése, hogy boldognak érezzem magam.

Úgy élünk, hogy minden egyes levegővétellel magunkba szívjuk a halált, mint valami finom port. Egészen addig úgy gondoltam a halálra, mint az életről teljesen leválasztott, különálló dologra. Úgy hittem, bár a halál mindenképpen elér minket egyszer, de addig semmi közünk hozzá. Így tûnt számomra a legegyszerûbbnek és leglogikusabbnak. Az élet ezen az oldalon, a halál a túloldalon van. Én itt vagyok, és nem ott. Az az éjszaka, amelyen Kizuki meghalt, választóvonal lett számomra. Már nem tudtam ilyen egyszerûen gondolni életre és halálra. Rádöbbentem, hogy a halál nem az élet ellentétes formája. A halál eredendően bennem van, és bárhogy is erőlködöm, ezt a tényt többé nem fedhetem el. Mert amikor azon a májusi délutánon a halál elragadta Kizukit, engem is magával ragadott.

Nem mintha nem hinnék a kortárs irodalomban, de nem akarom olyan könyvekre fecsérelni a drága időmet, amelyek még nem estek át az idő próbáján.

Folyton azt érzem, mintha más szeretnék lenni. Mintha új helyet keresnék, új élettel és új személyiséggel. Ez együtt jár a felnőtté válással, meg azzal a törekvéssel is, hogy újra megtaláljam magam. Azzal, hogy mássá válok, felmentem magam minden alól. Komolyan azt hittem, hogy ahányszor próbálkozom, mindig felszabadulhatok. De mindig zsákutcába kerültem. Mindegy, hova megyek, eltévedek. Ami nincs, az nem változik. A forgatókönyv módosulhat, de én mindig ugyanaz a tökéletlen ember maradok. Mindig ugyanazok a hiányérzetek kínoznak, amelyeket sosem tudok kielégíteni. Azt hiszem, meg kell ismernem magam.

Az emlékek és az érzések megfoghatatlanok, viszonylagosak és elfogultak, ezért folyton a biztos valóságra támaszkodunk - nevezzük ezt másik, alternatív valóságnak -, hogy igazoljuk az események valóságosságát. Lehetetlen különbséget tenni aközött, hogy milyen tényeket fogadunk el valóságosnak puszta látszatuk vagy saját vélekedésünk alapján. Ahhoz, hogy a valóságot egzaktan meghatározzuk, szükségünk van egy másik valóságra, amely az előzőt igazolja. Ez a második valóság pedig feltételez egy harmadikat. Tudatunkban így végtelen lánc formálódik, és annak mûködése teremti meg létezésünknek és életünk színhelyének érzetét. Megtörténhet, hogy a lánc megszakad, és elveszettnek érezzük magunkat. Mi tehát a valóság? A lánc melyik oldalán van? Az innensőn, a szakadás előtt? Vagy a túlsó felén?

Amikor téged nézlek, néha az az érzésem támad, hogy valami távoli csillagot kémlelek (...). Vakító, de a fénye több tízezer éves. Lehet, hogy a csillag már nem is létezik. És ez a fény időnként mindennél valóságosabb számomra. (...) Itt vagy (...). Legalábbis úgy tûnik, mintha itt lennél. Az is lehet, hogy nem vagy itt. Csak az árnyékod. Valódi lényed pedig valahol másutt. Talán már réges-régen eltûntél.

Az a szomorú igazság, hogy bizonyos dolgokat nem lehet visszacsinálni. Ha egyszer elkezdődik valami, bármit tehetünk, nem térhetünk vissza a kiindulóponthoz. Ha csak a legkisebb dolog is félresiklik, az örökre úgy marad.

Fényképről ítélni lehetetlen (...). A fotó csak lenyomat, árnyék. Hol vagyok már róla én, az igazi? A lényeg nem látszik egy képen.

Sokáig álltam az eső áztatta utcát bámulva. Újra 12 éves kamasz voltam, aki órákig nézte az esőt. Ha az ember elég sokáig bámulja, kiürül a feje, nem gondol semmire, és a teste fokozatosan ellazul, megszabadul a világ valóságától. Az esőnek hipnotizáló ereje van.

Ha esik az eső, a virágok kinyílnak. A gyík megeszi a bogarat, a gyíkot megeszi a madár. De a végen mindegyik meghal. Elpusztul és kiszárad. A generációk kihalnak, de már ott van a következő. És így megy ez. Számtalan különböző formája van az életnek, számtalan különböző formája a halálnak. Végül a különbség is elenyészik.

A körülírható külső szépség sosem vonzott, csak az, ami belülről fakad és tiszta. Ahogy vannak emberek, akik titokban imádják a felhőszakadást, a földrengést vagy a váratlan helyzeteket, én megőrültem azért a bizonyos meghatározhatatlan valamiért, amit a másik nem egyes tagjai gyakoroltak rám. Jobb kifejezéssel nevezzük ezt egyéni vonzerőnek. Akár tetszik, akár nem, ezzel a képességgel lehet behálózni és horogra akasztani a másikat.

Akkor még sok mindent nem értettem. Például azt, hogy megbánthatok valakit úgy, hogy az sosem fogja kiheverni. Hogy az ember néha a létezésével sebzi meg a másikat egy életre szólóan.

Mi ketten töredéklények voltunk, akik épphogy megízlelték a váratlan, megéledő valóság jelenlétét, ami majd kitölt bennünket és teljes egésszé tesz. Ott álltunk egy soha nem látott ajtó előtt. Csak mi ketten, derengő fényben, szorosan összekulcsolt kézzel, hogy tíz másodpercre érezzük a repülés szabadságát.

Vannak a világon olyan dolgok, amiken lehet változtatni, és vannak, amiken nem lehet. Az idő múlásán például nem. Az idáig eltelt időben nem tudunk visszamenni, nem igaz? (...) Egy bizonyos idő múltán a dolgok megszilárdulnak. Mint a cement a vödörben. És már soha nem tudunk visszamenni a múltba. Vagyis ha a megkötött cement példáját vesszük, olyan, amilyen most vagy, nem lehet senki más.

A saját történetemet keresem, és, mélyen a felszín alá ásva, megtalálom a lelkemet.

Súlyos időkben kétértelmű, régi álmok nehezednek a lelkedre. Úgy haladsz tovább, hogy folyton menekülsz előlük. De elmehetsz a világ végére is, az idő súlya alól nem tudsz kibújni. De azért a világ végére el kell menned. Mert nem tehetsz mást, el kell jutnod odáig.