Murakami Haruki

Mindnyájan elhagyunk különféle fontos dolgokat. (...) Különlegesen fontos alkalmakat, lehetőségeket, visszahozhatatlan érzéseket veszítünk el. Ez is hozzátartozik ahhoz, hogy élünk. De a fejünkben, igen, talán ott van egy kis hely, ahol az ilyen dolgokat élmények formájában elraktározzuk. Biztos olyan ez, mint egy bepolcozott könyvtár. Kérőlapokat kell kiállítanunk, hogy pontosan tudjuk a szívünk állapotát. Olykor takarítani, szellőztetni kell benne, és megöntözni a virágokat is. Ott fogsz lakni örökké, a saját könyvtáradban.

Az embert - persze bizonyos mértékig - meghatározza a hely, ahol született és nevelkedett. A gondolkodása, érzései valahogy kapcsolatban vannak a tájjal, a hőmérséklettel, a széllel.

Mosolyában nincs mélyebb jelentés vagy rejtett gondolat. Mosoly pusztán a mosolygás kedvéért.

Az emlékek azok, amelyek a testet belülről átmelegítik, ugyanakkor darabokra szaggatják.

Túl kell tenned magadat félelmen és haragon. (...) És akkor ragyogó fény hatol a szívedbe, felolvasztja azt, ami megfagyott benne.

Olyan nincs, hogy a csatának csatával vethetnél véget. (...) A harc önmagát gerjeszti. A háború tökéletes fenevad. Vért ont, erőszakkal megsebzett húst harap, és attól gyarapszik.

Miért harcolnak egymással az emberek? Miért gyűlnek össze százezrek, milliók csupán azért, hogy kölcsönösen legyilkolják egymást? Vajon ezek a harcok haragból származnak, vagy félelemből erednek? Vagy a félelem és a harag ugyanannak a léleknek más-más oldalát mutatja?

- Gondolja, hogy van a zenében annyi erő, ami az embert meg tudja változtatni? Vagyis hogy amikor valami zenét hallunk, egyszer csak megváltozunk. (...) - Hát persze. Előfordul. Valamilyen élményt átélünk, és ettől megtörténik bennünk valami. Mint a vegyi folyamat, olyan ez. Ha az élmény után megvizsgáljuk a szívünket, kiderül, hogy a bennünk lévő mérték megugrik néhány beosztást. A bennünk lévő univerzum egy fordulatnyit tágul. (...) Igaz, hogy csak néha, de van ilyen. Olyan, mint a szerelem.

Aki az emberi életből többet megért már, az sokkal jobban meg tudja különböztetni, mi fontos az emberi életben, és mi nem az.

A külső labirintus a benned lévő kivetülése, a benned lévő belsőt pedig a kinti vetíti beléd. Ezért azután gyakran a saját belsőd útvesztőjébe lépsz, amikor beteszed a lábad a külső labirintusba. Ez a legtöbb esetben komoly veszéllyel jár.

A szerelem már csak ilyen. (...) A sok lélegzetelállítóan nagyszerû gondolat kizárólag a tiéd, és a mély homályban is egymagadban kell tévelyegned. A saját szívedben és testedben van mindez, és ki kell bírnod.

Egyszerűen csak élni. Annak örülni, hogy már vagyok valami, és ez csak úgy magától létezett. Nem tudni, mikor, egyszer csak megszűnt ez az állapot. Úgy hozta az élet, hogy nem lett belőlem valaki. Ez nincs így rendjén. Az ember talán nem azért születik, hogy éljen? De azért, nem? De ahogy egyre tovább élek, mégis elveszítem a belső tartalmat, és úgy látszik, kiüresedett emberré válok. És ahogy egyre tovább élek, egyre üresebb és értéktelenebb emberré leszek? Itt valami nem stimmel. Hol tud ez a folyamat irányt váltani?

Én nem győzelemért vagy a bukás lehetőségéért igénylem az erőt. Nem szeretném külső támadásokkal szemben pajzsként használni. Azt a csendes erőt igénylem, amely képessé tesz az igazságtalanság, a balsors, a szomorúság, a meg nem értettség elviselésére.

A legtöbb ember ezen a világon talán nem is igényli a szabadságot, csak azt gondolja, hogy igényli. Ebben az illúzióban ringatja magát. A legnagyobb zavarba esnének, ha tényleg megadatna nekik.

A szabadság szimbólumát kézben tartani talán nagyobb boldogság magánál a szabadság elnyerésénél.

A dolgok nem úgy alakulnak, ahogy szeretnénk, de az élet éppen ettől lesz mulatságos.

A valóságon túl álmok vannak, és mindenki bennük él tovább.

Belemarkolok a homokba, visszacsorgatom az ujjaim között, és a homok, mint az elmúlt idő, visszatér a többihez és összekeveredik velük.

A szerelemben mindenki saját elveszett felét keresi. Így aztán többé-kevésbé minden szerelmes elszomorodik, amikor szerelmének tárgyára gondol. Mintha nosztalgiával telve olyan kedves szobába lépne be ismét, amit már régen elhagyott.

Az orosz író, Csehov mondja, ha a történetben felbukkan egy puska, annak el kell sülnie. (...) Nos, Csehov a következőt akarta ezzel mondani. A szükségszerûség önálló fogalom. Másképpen áll az össze, mint a logika, erkölcs vagy a dolgok jelentése. A funkciója abban van, hogy létezik. Ez a dramaturgia. Az ésszerûség, a morál, a szemantika nem önmagában, hanem más dolgokhoz való viszonylatában jön létre.