Nichita Stanescu

Hogy halni meg, hogy halni halál halálával, - tudjuk, persze, tudjuk-formán.

Nem is emlékszem, miért zokogtál akkor. Épp úgy, ahogy a szomorú alkonyoktól. Talán szerelemtől, szelíd szavamtól. Nem is emlékszem, miért zokogtál akkor.

Mondd: ha elkapnálak valamikor és megcsókolnám a talpadat, ugye sántítanál kissé utána, félve, hogy eltaposod csókomat?...

Eljött az ősz, takard be szívem valamivel, egy fa árnyékával, vagy inkább a tieddel.

Egyszer majd hûs eső permetez, és minden asszony a te arcod viseli, s a te szoknyáidat. Jön hatalmas, fehér madár is, holdat tojik az égre.

Nem akkor döglenek a paripák, amikor akarják a kutyák.