Oravecz Nóra

Amikor azt hiszed, hogy mástól kell a szeretet, mert akarod, görcsösen, betegesen, nagyon, magadhoz szorítanád és el sem engednéd... Az bizony csak azért van, mert azt, amire épp szükséged van, amire vágysz, azt csak magadtól tudod megszerezni. Senki mástól. Kierőszakolhatod, megszerezheted magadnak a törődést, de egy biztos: valami hiányozni fog. Nem leszel teljes. Boldog sem. Keresheted kint, bent lesz az, amire vágysz. Nem véletlenül maradsz egyedül. Merj eleget venni, hiszen van miből. Vedd észre, nyúlj le érte, és hozd fel.

Van, aki mellett nem tudsz elmenni. Képtelenség. Meglátod, és egyszerûen érzed, hogy köze van hozzád. Nem tudod a hogyant, csak érzed: azt, hogy a tiéd, hogy hozzád tartozik, bele az életedbe. Nem kell keresni a pillanatokat, jönnek azok maguktól. Beszáguldanak az életünkbe és szebbé teszik azt.

Ne erőszakold meg a szeretetet. Hagyd, hogy jöjjön, és merd elfogadni mindenkitől. Bárkitől. Nyiss, hallgass, figyelj, sosem tudhatod, hogy ki adja meg a löketet. Fogadd el azt, amit kapsz akkor is, ha annyira kevés, hogy legszívesebben összetörnéd az egész világodat, és bizony a szíveddel kezdenéd a rombolást és abba sem hagynád addig, amíg szilánkjaira nem törik. Ülj le. Törődj magaddal. Fogadd el, hogy először magadtól kell szeretetet és törődést kapnod ahhoz, hogy más is adhasson. Ne függj mások érzelmeitől, visszajelzéseitől, mert megnehezíted az életed. A szeretet az csak úgy jön, nem erőszakolhatod meg. Kiveheted bárhonnan, rajtad áll, hogy mennyire válogatsz.

Ne fáraszd magad valamivel, ami nem mûködik. Megjavíthatod, dolgozhatsz rajta, de ha azt látod, semmi értelme, és minden csak rosszabb lesz, akkor fogadd el, hogy nem mûködött. Ezer másik út van még. Tudnod kell, hogy mikor van vége - és elfogadni sem árt.

Minden tanít, és többé tesz: erősebbé, bátrabbá, és még kitartóbbá. Nincs olyan, hogy valami majd pont téged pécéz ki, mert jól össze akar törni. Egyszerûen csak próbára tesz az Élet: vajon mennyit vagy hajlandó eltûrni, feladod vagy egyszerûen megrázod magad és tovább haladsz az utadon? És nyilván az utóbbi a célszerû.

A szeretet a földön tart, és nem hagyja, hogy rosszul dönts. A szeretet támogat, erősít, felemel, az utadon tart - ha őszinte. Hagyd, hogy megtaláljon az, ami segít és nem hátráltat. Ahhoz, hogy jöjjön, bizony sokat kell dolgozni - leginkább magadon. (...) Retteghetsz egy életen át, vagy elhiheted, hogy nincs igazi szeretet. Hogy nincs olyan, hogy valaki érted mindenre képes. Akkor majd azt kapod. Ha meg nem alkudsz meg, akkor valami teljesen mást. Valami igazán értékeset, hiszen létezik az a tekintet, az a bánásmód, az az ölelés, amire mindig is vágytál - hiszen semmire sem vágysz véletlenül.

Egy dolgot adhatok: a szeretetemet. Semmi többet. Csak ennek van értéke, nem is akarok mást adni. Felesleges lenne. Ez fog segíteni, előrevinni, ebbe tudsz majd kapaszkodni. Ez ölel majd át, amikor úgy érzed, egyedül vagy, és bizony ő fog megvédeni, amikor majd minden a fejedre omlik. (...) Ha pedig omlik, hagyd csak. Lesz, aki segít felépíteni. Erre való a szeretet: biztat, támogat, és biztosít afelől, hogy bármire képes vagy, ugyanis rá bizony számíthatsz.

Teljes az, aki ember, akinek érzései vannak. Aki mer hibázni, és nem sírni felette, hogy Úristen, most mi lesz. Mi lenne, megy tovább, és harcol, addig, amíg el nem éri a célját. (...) Tudja, hogy mit akar az élettől, és hogy mennyit várhat el magától. Nem a festék, vagy a ruha teszi vonzóvá, hanem a fellépése: ragyog, tündököl, képtelenség elmenni mellette. Tisztában van azzal, hogy butaság a tökéletest keresni, mert olyan nincs. Olyan viszont van, amikor találsz valakit, aki elfogad úgy, ahogy vagy. Hiszen legbelül valójában mindannyian arra vágyunk, hogy azért szeressenek, amilyenek vagyunk. Érezni, hogy "elég az, ami vagyok".

Minden pasi olyan, mint a körömlakk. Zsákbamacska. Lehet, hogy jól néz ki, szimpatikus, és a kisugárzásától teljesen készen vagy, csak épp nem illik az életedbe.

Bonyolult vagyok és végtelenül egyszerû.

Ha lehetne, egy dolgot kérnék tőled. Ne add fel. Menj bele a kihívásba, és csináld végig. Ne nézz körbe, csak a feladatra koncentrálj. Ha folyton másra koncentrálsz, máris vége. Hagyd, hogy a feladatod irányítson, csak vele foglalkozz. Merj benne lenni, harcolni és nem feladni. Viseld el a fájdalmat, a kellemetlenséget, a nehézségeket, mert azok vezetnek majd előre. Azok visznek el a célhoz. És tudod, lesz, akinek nem fog tetszeni az, amit csinálsz - de te csak folytasd tovább egészen addig, amíg a szíved azt súgja. Csak rá hallgass, senki másra. Hagyd, hogy eltérítsenek, és magadat teszed tönkre. Hagyd, hogy lebeszéljenek az álmaidról, és örökre azt az életet fogod élni, ami tönkretesz, boldogtalanná.

Nem az a kérdés, hogy letértél-e már az utadról, hanem az, hogy mikor jössz rá, hogy már rég nem a te utadon jársz.

Volt, hogy megláttad, és megállt a szíved. Tényleg. Meg kellett kapaszkodnod, hogy ne ess össze. Mert van ilyen, még mindig. Amikor azt hinnéd, már senki sem tud megérinteni, hirtelen betoppan valaki, aki felforgat minden addig kiagyalt elméletet, és bebizonyítja, hogy a fele sem igaz, hiszen csak az van, amit a pillanat hoz, az meg hozhat bármit. De a pillanat mulandó. Egyszer még ott van, aztán meg eltûnik hirtelen. Már nem is tudod, hogy milyen volt az a mosoly, az az ölelés, egyszerûen csak azt tudod, hogy volt. Lehet, hogy soha többet nem lesz olyan, vagy már vissza sem jön, de volt - és ezt kell megbecsülni. Azt, hogy amikor kellett, ott voltál a pillanatban, és megtapasztaltad azt, amire más egy életen át vágyik. Érezted, és elfogadtad. Szeretted a pillanatot, és nem bántad, hogy el kell mennie.

Van, hogy valakit ki kell törölnöd az életedből ahhoz, hogy boldog lehess... ez persze nem azt jelenti, hogy nem szereted őt. Csak annyit jelent, hogy magadat jobban szereted.

Bírd még egy picit. Néha csak elég türelmesnek kell lenni. Kivárni, megvárni, és nem elvárni. Szeretni, és nem abban kételkedni, hogy ami történik, az jó - nem lehet más. Aztán persze van, hogy valamiért még várni kell, valamiért még nincs itt az idő, pedig már ott van az orrod előtt. Érzed az illatát, látod a mosolyát, de tudod, hogy még ki kell tartanod egy picit. Ne kérdőjelezd meg, hogy miért, csak élj. Menj tovább magaddal, mosolyokkal kéz a kézben, nem feladva, harcolva, megküzdve minden egyes akadállyal, néha könnyekig hatódva földre zuhanni, sárba taszítva, csináld végig, mert majd ez hozza az életedbe. Nagy harcosoknak nagy harcos jár. Olyan, aki tudja, hogy milyen az, ha fáj, vagy ha az álmaidat éled. Csak vele mehet igazán, mással nem. De a harcosokat néha hagyni kell, hogy járják az útjukat, hogy kitapossák az ösvényt a saját útjukon.

Érzést bárkinek adhatsz. Az nem olyan, hogy aztán elfogy, és nem lesz több. Nem. Annál inkább jobb, minél inkább mersz adni, hiszen visszakapod, és még több lesz belőle. Mélyebb lesz és igazabb - mert megtanulsz kapni. De lehet, hogy nem jön vissza. Te csak adod, meg adod, de nem érkezik az, amit várnál. Az egyetlen dolog pedig, ami kimondatlanul marad, a remény, hogy majd más visszaadja. Az élet, vagy valaki. És tudod, így is lesz. (...) Vedd észre, ha kapod, és fogadd el, engedd magadba. Egyszer pedig eljön majd a nap, amikor adsz, és az adja vissza, akiért a világot kimozdítanád a helyéről anélkül, hogy bárki élete sérülne.

Valami olyan van köztük, ami ritka, szép, igazi, szerelem. Olyan, amire sokan vágynak, és annál is többen félnek elhinni, hogy létezik. Pedig ott van ám, dobog a szíve is, csak valahogy mégsem merik megfogni a kezét és el nem engedni. Valahogy időről időre látjuk, talán elkapjuk a kezét, hagyjuk, hogy magával vigyen, de nem hiszünk a mosolyának. (...) Csak akkor maradhat, ha hiszel benne, ha bízol abban, hogy jó helyre visz. De sokan még mindig ott tartunk, hogy nem hiszünk az igaz érzésekben. Azokban, amik léteznek, és rémisztően igaziak. Igen, rémisztőek, mert ritkán látunk ilyet, és felfoghatatlan, hogy bizony megérdemeljük - pedig igen. Csak az jöhet, ami a miénk. Amire megértünk. Ám azt már te döntöd el, hogy mit mersz befogadni. Hogy miről mered elhinni, hogy a tiéd.

Egy dolgot meg kell értened: nem siettetheted az Életet. Türelmesnek kell lenned vele. Ha ezt képes vagy felfogni, idővel majd eljutsz arra a pontra, ahol semmit sem akarsz siettetni. Ahol minden jó úgy, ahogy jön. A tempója nem lesz lassú, nem lesz gyors, csak akkor fog érkezni, amikor érkeznie kell. Neked csak meg kell tanulnod nyugodtnak lenni, elvárások nélkül élni. Úgy, hogy nem döntöd el, hogy neked majd mi lesz a jó, ugyanis az Élet sokkal jobban tudja, hogy mi visz előre az utadon. De ha nem hiszel neki, szép kis pofonokat kapsz majd tőle. Nem direkt, nem azért, hogy belehalj, csak azért, hogy megtanuld hagyni azt, amit hagyni kell. Ugyanis képzeld, vannak dolgok, amibe tényleg nincs beleszólásod, és soha nem is lesz.

Szeresd az életed, bújj bele, öleld meg, mert a tiéd, nem másé. Neked kell szeretned, neked kell vele élned, te alakítod, a te kezeid formálhatják - semmi más. Csak a tiéd, így csak te törheted össze, vagy hagyhatod, hogy darabokra törjék. Senki más. (...) Találj kapaszkodókat, olyanokat, amiken mindig felhúzhatod magad még a legerőtlenebb pillanatban is abba a világba, amit megteremtettél magadnak. Hiszen onnan aztán senki sem lökhet le, vagy ha mégis megteszi, pillanatok alatt felállsz, hiszen a te világod, te dolgoztál meg érte, és büszke vagy rá.

Beleszakadhat a szíved, sőt, bele is fog, ha folyton csak adsz, és vissza sem kapod a másiktól - figyelmet, a törődést, a szeretetet. Persze, nem azt kell nézni, hogy mit kapsz cserébe, az Élet úgyis visszaadja valahol, de érdemes odafigyelned magadra. Arra, hogy vajon mikor tolod az energiát feleslegesen, és mikor van az, hogy már figyelmet sem kapsz? Csináld csak, de egyszer azon kapod majd magad, hogy szép lassan elfogysz. Adnál, de nincs miből. Mosolyognál, de nem őszinte. Olyankor kell átgondolnod: vajon kiknek adtál pillanatot? Ugyan ki volt az, aki értékelte, becsülte, mert nem kell több. (...) A kérdés csak az, hogy mikor veszed észre, hogy a másikat valójában nem is érdekled, és mikor képzeled azt ennek ellenére is, hogy ez nincs így. Mert van, amikor olyanoknak adsz energiát, akik valójában magasról tesznek rád és a mosolyaidra. Te vajon kire szánod a napjaidat, a pillanatokat? Gondold meg. Érték.