P. Jánossy Béla

Az ezerjajjú gond elült, A nap pihenni szenderült, S az elfáradt világ felett Csapong az álom, s képzelet. Ágyacska mellett csendesen A lassú szendergést lesem, Hogy küszködik két szem-pile, Ragadni álom mézibe, S a tiszta két szem már úgy áll. Édes kis lányom, aludjál.

Saját magunknak is titok vagyunk. Ti emberek, bolondos figurák, Le hát e sok komédiás ruhát, Hisz mindnyájunkról egyszer kiderül: Nem azok voltunk kívül, kik belül!

Elég egy áldott, bátor lendület, Átnyúlni éltünk átkai felett, Elég a békességből egy atom, Mellyel viharzó lelkem altatom, Egy tiszta mag, miből a jó öröm Örökélő csirája így kikel, - A boldogsághoz olyan kicsi kell.

Eszme lelkesítsen, Ne jelszavaknak mákonya, Az eszme élete örök, A jelszó gyorsan száll tova!

Nézz a tölgyre, melynek Gyökere van, egyebe sem, Orkán tombolhat, zenghet ég: Õ áll merőn, egyenesen!

Férfi vagy? Mondd az igazat meg, Még ha betörik is fejed. Gyáva nyúl úgyis van elég Kemény oroszlánok helyett.

A költőt nem szabad próbára tenni, Hogy énekeljen, ha nem is akar. Sosem akkor jő, amikor kívánjuk, Sem a nap fénye, sem a zivatar.

Hogyha jóra, békességre, A nagy égből egy kis kékre, S mi az élet arany medre: Bizalomra, szeretetre, Bárha vágyom, nem lesz jussom, - Belenyugszom... belenyugszom.

Meghajtom gőgös, vad fejem, Ziháló mellemen kezem. A térdem roskad, mint betegnek, S könnyeim lassan megerednek... A semmi súlyos érzete Sziklaként rám ólomkodik, A lélek veszte, végzete, Hogy vétkezik, hogy elbukik.

Ha a lelket ezer suta baj gonosz ölyvei tépik: Akkoron eldől az is, hogy ki a tiszta barát.

Én az élettel rég nem perelek, Ha jéghideg, ha égető meleg, Ha manna hull is számba két kezéből Vagy szennyes véreső pereg. Mindig olyannak nézem, amilyen És nem töröm miatta a fejem. Amit kemény kenderből font a sorsom, Megértem: nem lehet selyem.

Előtted állok óh Uram, Én, a vakond, közel a Naphoz. Számon ének, fejemen hamu van: Engedj magadhoz...!

Mikor a hattyú halni készül, Halkan egy végső, szép dalt énekel. Élete, álma, hószin` hattyusága E végső dalnak szárnyán röppen el. Én hallottam tőled e méla dalt, Szép ifjúságom hattyumadara, Már nem aranypor hull többé fejemre, Csak szürke köd, dér, jégeső, dara.

Fáj a szívem, hiába tagadom. Gyászt hordok érted boldog ifjúság. Fátyolként lengjen emléked körül Engem, a bölcs öregség koldusát.