Paul Verlaine

S ez a fő-kín a szívben: sírni s nem tudni, mért. Se hóhérom, se hívem, Megszakad árva szívem.

Álarcos jó lovag, a Balsors, jött a csendben s megmártotta sötét dárdáját vén szivemben.

Mindenkire nevetünk és semmitől se félünk, Mert a legerősebb és legkedvesebb kapocs köt össze, Melynek - egyébként - gyémántkemény a páncélja.

S ha jön az este, langyos szél susog, fátylaid játékosan megsuhognak, s baráti mosolyát a csillagoknak együtt nézzük majd, ifju házasok.

Õsz húrja zsong, jajong, busong a tájon, s ont monoton bút konokon és fájón.

Óh, múlni már Õsz! hullni már Eresszél! Mint holt avart, Mit felkavart A rossz szél...

Az emlékek közé, mint isten templomába, babonákkal tele lép be a szerelem.

Te drágább vagy nekem, több vagy, mint önmagam, ki voltam vagy leszek, ha éltet még az élet, éljünk önzetlenül, élj értem s én teérted, élj nekem s én neked, ártatlan-boldogan.

Mindegy! ameddig szívem él s inam kemény, nem restellem, hogy túlteszel rajtam s esztelen ölelkezésbe veszve nem tanítványom, de mesterem leszel!

Mély és őszinte volt szerelmünk? Nem! -: érdekes volt, semmi más. Vihar és tûzvész volt szerelmünk? Nem! -: csak rövid szórakozás.

Különös táj a lelked: nagy csapat álarcos vendég jár táncolva benne; lantot vernek, de köntösük alatt a bolond szív mintha szomorú lenne.

Csak menj tovább és ne emészd magad! Az út jó, s egy a dolgod: hogy haladj (...) És főként föl ne add szíved reményét. Mit számít egy kis szenvedés s sötétség? Utad jó, s végén a halál fogad. Igen, főként a reményt föl ne add, hogy holtod öröm-ágyat vet neked.