Peter Wohlleben

Az egyik legvégső fék a saját genetika: aki túl mohó és túl sokat vesz el, anélkül, hogy adna, az önmagát fosztja meg saját élete alapjától, és kihal.

Ha egy magas, sötét erdőben mászkálunk, az olyan, mintha egy áruházban lennénk. Az erdő ugyanis telis-tele van mindenféle finomsággal, legalábbis az állatok, a gombák és a baktériumok szempontjából.

Mindannyian a nehezen megszerezhető ritkaságokra vágyunk.

Késő nyáron egyedülálló hangulat lengi be az erdőket. Élénkzöldjüket a koronák elmosódott sárgászöldre cserélik. Úgy fest, mintha egyre több fa fáradna el, és várná elcsigázottan egy kimerítő idény végét. Csakúgy, mint minálunk, embereknél egy dolgos nap után, eljön a jól megérdemelt pihenés ideje.

A fák vándorlásával az erdő folyamatosan változik. És nem csak az erdő - az egész természet. Sok esetben ezért sem sikeresek az emberek bizonyos tájak megőrzésére tett próbálkozásai. Amit mi látunk, az mindig a látszólagos nyugalmi állapot egyetlen röpke epizódja. Az erdőben ez az illúzió szinte tökéletes, hiszen környezetünkben a fák a leglassúbb szerzetek közé tartoznak, így aztán a természetes erdő változásai csak sok emberi generáció során válnak megfigyelhetővé.

Ha valami genetikailag nem stimmel, azt a természet kiiktatja, még ha ez a folyamat sok-sok évtizeden át húzódik is.

Miért sokkal nehezebb számunkra a növények megértése, mint az állatoké? Az evolúciós történet az, ami nagyon hamar elválasztott bennünket a növényvilágtól. Összes érzékünk egészen másképpen mûködik, úgyhogy alaposan meg kell dolgoztatnunk képzelőerőnket, hogy legalább valami halvány fogalmunk legyen arról, mi zajlik a fákban.

Kedvelem a facsúcsok mély zöldjének és felette a sugárzóan kék égnek a kombinációját. Ez maga a természeti idill, mindamellett remekül pihentet is. Így látják ezt a fák is? A válasz talán ez lehetne: is-is. Kék ég, vagyis sok napsütés, nos, ez a bükkök, a lucfenyők és más fajok számára is biztosan kellemes. Ugyanakkor számukra ez a szín nem annyira romantikus vagy megnyugtató, ellenkezőleg, ez a startjelzés: "Kinyitott a büfé!" A felhőmentes égbolt nem jelent mást, mint a legnagyobb fényintenzitást, ezzel pedig optimális feltételeket a fotoszintézishez.

Csak aki ismeri a fákat, az képes védelmezni őket.

A szorongás és a fájdalom, az öröm és a boldogság megélését egyáltalán nem zavarja, hogy kiváltásuk ösztönös volt, és nem tudatos. Az érzelmek intenzitásából ez semmit sem von le.

Az érzelmek alkotják a tudatalatti nyelvét, amely a mindennapokban segít nekünk nem elmerülni az információk áradatában.

Ha az állatoknak nem lenne tudatuk, az csak annyit jelentene, hogy nem tudnak gondolkodni. Tudatalattival ugyanakkor minden faj rendelkezik, és mivel ennek irányító jelleggel be kell avatkoznia, minden állatnak szükségképpen vannak érzelmei is. Az ösztönös anyai szeretet tehát semmiképp sem lehet alacsonyabb rendû, ugyanis másfajta anyai szeretet egyáltalán nem létezik. Az egyetlen különbség állatok és emberek között az, hogy mi, emberek az anyai szeretetet (és más érzelmeket is) képesek vagyunk tudatosan mozgósítani - például örökbefogadás esetén.

Miért pazarolna a varjú energiát olyasmire, ami nincs a hasznára? Az evolúció kemény játszmája az összes haszontalan tevékenységforma elhagyását követeli, és mindazokat kilöki a versenyből, akik ebben az értelemben nem elég hatékonyak. Mi, emberek azonban már rég nem tartjuk magunkat ehhez a látszólag megingathatatlan törvényhez, mert - legalábbis a tehetősebb országokban - fölös energiával rendelkezünk, amit pusztán szórakozásra is fordíthatunk. Miért lenne ez másképp egy intelligens madárnál, amely már elegendő élelmet raktározott el télire, így kalóriáinak egy részét szórakozásra és játékra pazarolhatja?

A természet a mi bûneinket is képes kiheverni, és a környezetrombolás nem feltétlenül egyirányú utca.

Az altruizmus egyszerûen genetikailag rögzített lehetne, és reflexszerû cselekedetként lenne végrehajtható, következésképp az állatok között már nem lennének felismerhetők karakterbeli különbségek. Értéket az önzetlenség azonban csak akkor képvisel, ha önként kerül rá sor.

Minden gonosz cselekedetet, amennyiben eléggé alaposan felfejtjük, visszakövethetünk egy bizonyos pontig, amelyen megokolhatóvá és ezzel megbocsáthatóvá válik.

Mindig lebilincselő számomra elképzelni, hogy minden állatfaj egészen másképpen látja és érzékeli a világot, és hogy ennek megfelelően százezerszám léteznek különböző világok.

Az élet sokfélesége körülöttünk valami egészen csodálatos dolog. Tarka madarak, puha szőrzetû emlősök, lenyûgöző kétéltûek vagy hasznos földigiliszták: mindenhol van érdekes látnivaló. És éppen ez a mi gyenge pontunk: csak azt tudjuk megcsodálni, amit a szemünk érzékel. Ugyanakkor az állatvilág nagy része oly parányi, hogy csak nagyítóval, sőt inkább csak mikroszkóp alatt tárulkozik fel előttünk.

A legtöbb állat, amelyet az ember hasznosít, fajához méltatlan életet él. Az elképesztő mennyiségû disznóról és tyúkról van szó: az ipari méretû állattartás nem lát mást bennük, csak nyersanyagszállítót. Hogy ezek az állatok önként és szívesen dolgoznak-e nekünk, azt szükségtelen megvitatnunk - a válasz határozott nem.

Feltétlenül szükség van ilyen intenzív gondolkodásra? A teljes, ellazult élethez biztosan nem elengedhetetlen. Ha nyaralás közben kiengedünk, gyakran hangzik el az alábbi mondat: "Jól érzem magam, most nem kell semmire se gondolnom." Boldogságot és örömöt hosszú fejtörés nélkül is érezhetünk, és épp ez a döntő pont: az intelligencia az érzelmek szempontjából egyelőre teljesen felesleges.