Petőfi Sándor

Miért vonzódom úgy hozzájok? Mert ők lelkemnek rokoni, Mely mindig új s új alakot vált S mégis folyvást az egykori. Lehet még másban szinte hozzám A felhőt hasonlítani: Vannak neki, miként szememnek, Könnyûi és villámai.

Aki boldogtalan nem volt, nem tudja megbecsülni boldogságát.

Kérdezd: szeretlek-e? s megmondom én, hogy Szeretlek, mert ezt mondhatom; De oh ne kérdezd: mennyire szeretlek? Mert én azt magam sem tudom! Azt tudni csak, hogy mély a tengerszem, De milyen mély? nem tudja senki sem.

Ha férfi vagy, légy férfi, Erős, bátor, szilárd, Akkor, hidd, hogy sem ember Sem sors könnyen nem árt. Légy tölgyfa, mit a fergeteg Ki képes dönteni, De méltóságos derekát Meg nem görbítheti.

Szerelmes vagyok én, Vagy tán tûzbe estem? Nem tudom, de igaz, Hogy ég lelkem, testem.

Örömmel s fájdalommal Számot vetett örökre, S ezentul ugy jár a világba`, mint Testetlen árnyék, mint lélektelen test.

Lelked ruhája csillagsugárból szőtt fényes palást.

Sötét a város, ráfeküdt az éj, Más tájakon kalandoz a hold, S a csillagok behunyták Arany szemeiket. Olyan fekete a világ, Mint a kibérlett lelkiismeret.

Hát ily hamar felejt, ily Hamar felejthetett? Az még valószinûbb, hogy Sohasem szeretett.

De mért is gondolok rá? Mért gyötrődöm?... hiszen Még csak hírét sem hallom, Még csak nem is izen.

Mi szép, mi szép volt a halotti ágyon! Mint hajnalban ha fényes hattyu száll, Mint tiszta hó a téli rózsaszálon: Lengett fölötte a fehér halál.

Ami igaz, az természetes, ami természetes, az jó és szerintem szép is. Ez az én esztétikám.

A fájdalom nem éles fejsze, melynek Csapásától az élet fája dől... A fájdalom féreg, mely lassan, lassan, De nem fáradva, folyvást rág belől.

Tudod, mi a virág? A földnek jósága; Tudod, mi a jóság? A lélek virága.

Oh, e szív, e szív! Szeretném, ha kiverhetném keblemből, hogy megnézzem; hadd látnám: milyen az a kis húsdarab, mely az idvességnek és kárhozatnak egy-egy határtalan világát foglalta magában, s melyben most e két mindenség helyett csak egy halványan pislogó, hamvadozó csillag bolyong... az élet.

Elhull a virág, eliramlik az élet.

A szerelem, a szerelem, A szerelem sötét verem; Bele estem, benne vagyok, Nem láthatok, nem hallhatok.

Ha a föld isten kalapja, Hazánk a bokréta rajta!

Menj el, karácson, menj innen sietve, Hiszen családok ünnepnapja vagy te, S én magam, egyes-egyedûl vagyok.

Hazugság, amit tartanak közönségesen, hogy a házasságban megszûnik a szerelem.