Petőfi Sándor

Tudtam azt, hogy a világra Csak egy nap süt melegen, S ez a nap nem fönn az égen, Hanem lenn a szív mélyében Van, s e nap a szerelem.

Nem tudom, mi voltam eddig, Ámde azt sem, mi leszek; Tőled függ, hogy sötét árnyék Vagy fényes sugár legyek.

Ha férfi vagy, légy férfi, S ne hitvány gyönge báb, Mit kény és kedv szerint lök A sors idébb-odább. Félénk eb a sors, csak csahol; A bátraktól szalad, Kik szembeszállanak vele... Azért ne hagyd magad!

A szerelem mindent pótol, s a szerelmet Nem pótolja semmi.

Pajtásaim! értetek a bú; Elhagyni, fiúk, titeket, Ez fáj nekem, ez szomorít el, Ez ver kebelembe sebet... De nem! mi vigadtunk minden időben, Igy hát szomorú a búcsu se légyen.

Magyar vagyok. Természetem komoly, Mint hegedûink első hangjai; Ajkamra fel-felröppen a mosoly, De nevetésem ritkán hallani. Ha az öröm legjobban festi képem: Magas kedvemben sírva fakadok; De arcom víg a bánat idejében, Mert nem akarom, hogy sajnáljatok.

Te mikoron nevedet keblem mélyébe leírtad, Mit tettél, tudod azt? gránitsziklába acéllal Vágtál életen át múlás nélkûli betûket; Hát én? én nevemet karcoltam volna homokba, Melyet, névvel együtt, egy hó szellője is elfúj?

Emelj föl magadhoz engemet, Fogadd el neked szánt lelkemet.

Hogysem tíz barátot szerezzek képmutatással, inkább szerzek őszinteségemmel száz ellenséget.

Habár fölûl a gálya, S alúl a víznek árja, Azért a víz az úr!

Minek nevezzelek, Ha ajkaimhoz ér Ajkadnak lángoló rubintköve, S a csók tüzében összeolvad lelkünk, Mint hajnaltól a nappal és az éj.

Testi szemeimet Behunyom, és lelkem szemeivel nézek.

Mert mindenik tükör volt, Ahonnan láthatám: Hogy a földön nekem van Legszeretőbb anyám!

Egész úton - hazafelé - Azon gondolkodám: Miként fogom szólítani Rég nem látott anyám? Mit mondok majd először is Kedvest, szépet neki? Midőn, mely bölcsőm ringatá, A kart terjeszti ki.

Mint szelíd tavaszi Eső a rónára, Ugy hulldogál csókod Ajkamra, orcámra, Mindenik cseppjéből Egy-egy virág terem... Csókzáporos tavasz!... Virágos szerelem!...

Minden Demosthenesnél Szebben beszél a tett.

Jó éjszakát!... nem kelt föl titeket sem más, Majd csak az itéletnapi trombitálás! Élete gyertyáját soknak eloltátok, Küldök én örökös éjszakát reátok.

Még alig, hogy játszánk apáink térdén, s már Maholnap ott alszunk nagyapáink mellett... Csak annyi az élet, mint futó felhőnek Árnya a folyón, mint tükrön a lehellet.

Szabadság, szerelem! E kettő kell nekem. Szerelmemért föláldozom Az életet, Szabadságért föláldozom Szerelmemet.

Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt, Fejfámra sötét lobogóul akaszd, Én feljövök érte a síri világból Az éj közepén, s oda leviszem azt, Letörleni véle könyûimet érted, Ki könnyeden elfeledéd hivedet, S e szív sebeit bekötözni, ki téged Még akkor is, ott is, örökre szeret!