Pilinszky János

Várok, hogyha váratsz, megyek, ha terelsz, maradék szemérmem némasága ez, úgyse hallanád meg, hangot ha adok, sûrü panaszommal jobb, ha hallgatok.

Ájult közönnyel nézlek. Hová a váll, mely tündökölt, nyoma a tündöklésnek? Zavartan tesz-vesz a kezem az üres levegőben. Te volnál, kit megöltek és én lennék, ki megöltem?

Csak most az egyszer szólhatnék veled, kit úgy szerettem. Év az évre, de nem lankadtam mondani, mit kisgyerek sír deszkarésbe, a már-már elfuló reményt, hogy megjövök és megtalállak. Torkomban lüktet közeled. Riadt vagyok, mint egy vadállat.

Keserüségemre úgy sincs felelet: minek adtál ennem, ha nem eleget? miért vakitottál annyi nappalon, ha már ragyogásod nem lehet napom?

Hogy átkozódtam? Vedd, minek veszed. Nem érdekelsz, nem is szerettelek. Aludj nyugodtan, igyál és egyél, s ha értenéd is átkaim -, ne félj.

Napokra elfeledtelek, döbbentem rá egy este, üres zsebemben álmosan cigarettát keresve. Talán mohó idegzetem falánk bozótja nyelt el? Lehet, hogy megfojtottalak a puszta két kezemmel.

Véletlen volt, vagy csapda tán, hogy egymást újra láttuk? Azóta nem találhatom helyem se itt, se másutt! Megkérdem százszor is magam, halottan is tovább élsz? Kihúnytál vagy csak bujdokolsz, mint fojtott pincetûzvész?

Mi engem ölt, a forró gyötrelem, most végig ömlik rajtad, mint a genny, sötét leszel, behorpadt néma seb, akár az éj, s az arcom odalent.

Én nem kívántam megszületni, A semmi szült és szoptatott, Szeress sötéten és kegyetlen, Mint halottját az itthagyott.

S ne félj te sem, ne fuss előlem, Inkább csittítsd a szenvedést, Csukott szemmel szoríts magadhoz, Szoríts merészen, mint a kést.

Ha megszültél, most nézz szemembe, ha szeretsz, most meghallanád, mit én már mindörökre hallok: a távozó sereg zaját.

Mi lesz velem most? Nézz szemembe. Ha nem te, hát ki szánna meg? Te nem lehetsz, te nem vagy rosszabb, Te jobb vagy, mint a többiek!

De élsz te, s égve hirdetik Hatalmad csillagképeid, Ez ősi, néma ábrák: Akár az első angyalok, Belőled jöttem és vagyok, Ragadj magadba, járj át!

Légy vakmerő, itélj tiédnek, mint holtak lenn az éjszakát, vállad segítse gyenge vállam, magam már nem birom tovább!

Így táplálkozom a halállal, És így lakik jól ő velem; Az életem rég nem enyém már, Vadhúsként nő a szivemen.

Csukott ajtókon zörgetek. Sötét szobád, akár az akna. A falakon hideg lobog. Sírásom mázolom a falra.

Mert aki végkép senkié, Az mindenki falatja. Pusztíts hát szörnyû szerelem. Ölj meg. Ne hagyj magamra.

Az ember itt kevés a szeretetre. Elég, ha hálás legbelûl Ezért-azért; egyszóval mindenért.

Magam vagyok az örökös magányban. Akár a víz. Akár az anyaföld.

Rossz voltam, s te azt mondtad, jó vagyok. Csúf, de te gyönyörûnek találtál. Végig hallgattad mindig, amit mondtam. Halandóból így lettem halhatatlan.