Pilinszky János

A számban érzem mocskait egy leskelő pokolnak: mit rejt előlem, istenem, mit őriz még a holnap?

Az elhallgatás olykor több a hallgatásnál. Olyanféle függöny, amely jótékonyan leplez egy olyan ágyat, ahol rendhagyó módon össze nem illő lények találkoztak.

Az igazság győzelme a szelídekre és a türelmesekre vár.

A mûvészet se nem valóság, se nem utánzat. (...) A mûvészet nem egyéb, mint a valóság kitalálása.

Légy reszketésem öröme, mint lombjai a fának: adj nevet, gyönyörû nevet, párnát a pusztulásnak.

Temess a karjaid közé, ne adj oda a fagynak, ha elfogy is a levegőm, hivásom sose lankad.

Bûn az, minek nyomát is sikerült eltüntetnünk.

Egy ember élete nagyrészt figyelmének története. Ha két pillantás valóban találkozik: rendszerint döntő pillanat. Szinte kivédhetetlen, hogy szerelem vagy barátság szülessék belőle. Boldog karambol.

Jézus tettei és szavai ékesen bizonyítják, hogy a bûnt mindenkor el kell utasítanunk, viszont a bûnöst szeretnünk kell.

Add, hogy imámban ne kérjek semmit, de annál inkább hallhassalak és hallgassalak téged.

A bûnben a legnagyobb rossz talán az, ha valamiféle jó, netán a szeretet és igazság nevében követjük el.

Hogyan is olvasom a Szentírást? Be kell vallanom, hogy nem értelmezve. Hát akkor hogyan? Úgy, ahogy a csillagos égboltot nézem, egy fa koronáját, vagy a tenger szívverését. Nem értelmezve, hanem szemlélődve.

A leggyorsabb cselekvés is csigalassúságú a szemlélődésben fogant minőségi gondolat sasröptéhez mérten.

Amikor valóban megbocsátunk valakinek: elfelejtjük, amit ellenünk elkövetett.

A restséggel szemben egyedül az igazság szakadatlan keresése lehet hatásos. Mivel egyedül ez biztosíthatja, hogy fölismerjük, mit is kell tennünk, s hogy valóban meg is tegyük, amit egyszer felismertünk. Minden egyéb tevékenység lényege szerint restség, aktív vagy passzív elodázása annak, aminek elvégzésére megszülettünk.

Az emberi élet - úgy érzem - csak kívülről nézve hat egyenes vonalnak, mely a bölcsőtől a sírig vezet s ott megszakad. Pontosabban: a fizikai halál nem azonos a valódi halállal. Úgy érzem, mindannyiszor meghalunk, amikor valóban élünk: amikor "belehalunk" egy fölismerés, egy igazság, egy öröm vagy akár egy nagy bánat átélésébe. Amikor megfeledkezünk önmagunkról, s mégis végtelenszer megsokszorozva visszakapjuk önmagunkat.

A tengerbe vissza-visszatérő vizek "belehalnak" a tengerbe. Valójában azonban nem szûnnek meg - csupán hazatalálnak. E "paradoxon" talán legszebb és legmegvilágítóbb képe, hasonlata a halálnak.

A valódi cselekvés mindig minőségi, a mennyisége - ha nem is elhanyagolható - alárendelt szerepet játszik.

Bizonyosságra törekedni és elfogadni a bizonytalanságot... Kemény prés ez, mégis szorításából született meg minden igaz bölcsesség, ima, mûvészet.

Minden igaz mûvész legalább négy ember: egy lángész, egy ostoba fajankó, egy szent és egy szerencsétlen börtöntöltelék drámai megtestesítője.