Popper Péter

Igen, talán ez az ember életének egyetlen értelme, hogy éljen a lehetőségekkel, amiket a sors elébe hoz.

Az életben el kell tévedni ahhoz, hogy az ember önmagára eszmélhessen. Tehát áldottak lehetnek a tévutak is, ha nem körbe visznek, meddő keringésbe.

De végül is megértettem, hogy az felnőtt ember, - aki tudja, hogy védtelen, sem istenre, sem emberre nem számíthat, csak önmagára, - aki tudja, hogy az élet minden fontos helyzetében egyedül van, születésében és halálában is. Aki megértette, hogy csak az egyedüli magány vagy a társas magány között választhat, - aki tudja, hogy bûneit mindhalálig cipelnie kell, nem rakhatja át senki más vállára, - aki mindezt lázadozás nélkül elfogadja, - s aki mégsem rémül meg, és csak azért is mer játszani a világgal és önmagával.

Mindegyikünk meg van győződve arról, hogy markában tartja az igazság gyöngyét, amelyet a másik (...) el akar lopni tőle, szét akarja tiporni, meg akarja gyalázni.

Mi az, hogy boldogság? Egy biztos: semmiképpen sem valamiféle tartós állapot. A boldogság extázis, egy fölszikrázó pillanat az ember életében, és ezek a fölszikrázó pillanatok nagyon hamar kihunynak.

A szerelem (...) egy részről szenvedély, más részről nagy színjáték is. Egy szerelemben az ember az összes vágyát meg fantáziáját rávetíti a másikra, és sokszor a saját fantáziájába szeret bele.

Az ember sok ideált megfogalmaz magában, de hiba, ha összetévesztjük azt, amilyenek lenni szeretnénk, azzal, amilyenek tényleg vagyunk.

A boldogtalanság (...) sokkal inkább tőlünk függ, mint a boldogság. A boldogság egy ajándék, vagy a hívők kedvéért mondhatom úgy is, hogy egy kegyelmi állapot - de a boldogtalanság okai mi magunk vagyunk. A boldogtalanság nem történik velünk, azt mi állítjuk elő.

Nem vagyok semmilyen vallásnak a híve, van egyfajta hitvilágom, amelyet magamnak kreáltam ebből a sokféle hatásból, de alapvetően szkeptikus ember vagyok. Hozzáteszem, a szónak a jó értelmében, vagyis nem úgy, hogy semmiben sem hiszek, hanem úgy, hogy mindent lehetségesnek tartok. Szóval, megmaradtam szellemi kóbor kutyának.

Az Isten egyszerre férfi és nő. Ám az embernek nem adta meg a kétnemûség isteni sajátosságát, mint ahogy a halhatatlanságot sem, hanem az isteni lényeg két személyben, férfiban és nőben formálódott meg. Tehát a férfi és a nő együtt hasonlítanak Istenre, külön-külön csak félistenek, az egyik felük már isteni, de a másik még állati a nemek különválása miatt.

Minden ember önmagát meghatározó, önmagát kialakító lény, aki saját karakterét, szellemi arculatát, egyszóval sorsát maga teremti meg.

Ne akarj mindenáron jó lenni, mert egyrészt nem fog sikerülni, másrészt nem fogják sem megbocsátani, sem megbecsülni!

A pszichológia, ha tudomány akar maradni, csak azt vizsgálhatja, hogy milyen az ember. Nem szólhat hozzá ahhoz, hogy milyennek kellene lennie. Nem fogalmazhat meg értékeket, mert erre nincs lehetősége. Nincs értékképző, sem értékmegítélő funkciója.

Van csendje a szorongásnak, a félelemnek, a dühnek, a boldogságnak, az elutasításnak, a fenyegetésnek, a meglepett örömnek, a vágynak... A csend talán a legkifejezőbb válasz, amire (...) az emberek képesek. De érteni kell, hogy mit fejez ki a csend.

A lélekben nincsenek jó erők és nincsenek gonosz erők. Csak Erő van. (...) A nagy kérdés az, hogy mire használod az erődet? Vagyis jó ember vagy-e, vagy gonosz? Tulajdonképpen az öregkor egyik legfontosabb kérdése: elpazaroltad-e butaságokra a kapott erődet, vagy értékes dolgokra fordítottad? Romboltál vele, vagy építettél? Vigasztaltál, vagy bánatot okoztál? Gyógyítottál, vagy megbetegítettél? (...) Ezt jelenti az ember lelki szabadsága: egyedül tőled függ, hogy mire használod az erődet.

Ne csak vegyülj! Ki is kell válnod egy napon. S ne félj, ne restelkedj! Nem minden piszkolódik el, ami keveredik!

A világban való közérzet jórészt a kapcsolatok - rokonok, barátok, szerelmek, ellenségek - alakulásán múlik. Szedjük hát rendbe őket, hátha úgy elviselhetőbb lesz vesztett illúzióink gyászkorszaka is.

Megszületünk hülyécskeformán, aztán felragyog bennünk az értelem, és a végén visszabutulunk a kezdetekhez.

Az ember megszületik és él - ennyi a bizonyosság. Néha úgy érzi, hogy valamilyen erő hordozza, néha, hogy elhagyja. Létének alapjait nem ismeri. Életének valószínûleg csak annyi az értelme és feladata, hogy némi fényt gyújtson a létezés sötétségében, fényt - akármilyen picit is - vigyen a kapcsolataiba, s egy kis melegséget.

Barátom! Mit cipelsz magaddal éveken, évtizedeken át, megbántásokat, sérelmeket, mindenféle fájó érzelmet, bántó gondolatokat, amelyek már rég szétomlottak a múltban, hatásuk is semmivé vált, sehol nincsenek, csak a te lelkedben élnek tovább. Te táplálod, tőled kapják energiájukat (...), hiszen önmagukban már semmi erejük, jelentőségük nincs.