Popper Péter

A félelem az ördög varázsfazeka. Megpillantlak. Egész kedvesnek látszol. Közeledünk egymáshoz. És egyszerre félni kezdek tőled. Mert ki tudhatja, hátha rosszat akarsz nekem, bántani fogsz. Védekeznem kell. Rád vicsorgok. Mire te is félni kezdesz tőlem. Most már ketten vicsorgunk egymásra: ne közeledj! Nézd, mekkora kő van a kezemben. És hordozható rakéta a vállamon. Maradj távol tőlem, vagy még jobb, ha eltûnsz. Különben agyonütjük egymást. Később már ezzel kezdjük. Állatokkal különösen. Mi leszünk a Karinthy-féle nyuszi gazdája, a menekülő nyúlé, akit agyonverek, mert nem érti a rohadt, hogy csak meg akarom simogatni.

A görcsös kapaszkodás nem a szoros érzelmi kapcsolódás, hanem a bizalmatlanság jele.

Nyilvánvaló, hogy a macskának van humorérzéke. Éjjelenként - miután gondosan tanulmányozta a környékbeli kertek kerítéseit, és megállapította, hogy egyik kutya sem tud kijönni -, leül a kihalt úttest közepén, az ívlámpa alá, hogy mindenfelől jól meg legyen világítva, és buddhistához méltó nyugalommal mosakszik. A kutyák a kerítéseknél őrjöngenek, hörögnek, vicsorognak, de a macska mintha nem is hallaná őket.

Történt pedig, hogy elterjedt egy betegség, amit Nikosz Kazantzakisz intellektuális viszketegségnek nevezett. Az intellektuálisan viszkető ember állandóan új meg új problémákat talál ki magának, tulajdonképpen problémagyártó kisiparos. Az elmélet szerint a viszkető problémák gyógyszere a sokszor küzdelmes megoldás, ami a valóságban sohasem használ, mert az élet kitalált és valódi problémái nem megoldhatók. Az emberi lelket ugyanis nem problémák, hanem tragédiák gyötrik, s nem megoldásokra, hanem megértésre és simogatásra van szüksége. Az emberek többsége cirókahiányban szenved. Súlyos betegség, és nehéz rá írt találni.

Semmi értelme sincs olyasmit keresni, amit az ember nem akar megtalálni.

Sokáig azt gondoltam, a kutyák utálják a pórázt, mint ahogy az emberek is, amikor függenek valakitől. Lurkó tanította meg, hogy a póráz hasznos dolog. Kapocs, aminek az egyik végén mi lógunk, a másikon pedig olyasvalaki, aki fontos nekünk. Ez biztonságot ad, s ha hiányzik, akkor megbetegszik a lelkünk.

Rengeteg (...) ember van, aki nem tud felejteni, és minden reggel bemagolja gyerekkora, ifjúkora sérelmeit, és húzza maga után, mint egy hosszú sleppet.

Az életben nem lehetünk meg kompromisszumok nélkül. Alkalmazkodnunk kell másokhoz is. De nem szabad olyan kompromisszumokat kötni, amelyeket nem tudunk elviselni.

Az életen nem lehet "makulátlan fehér palástban" végigsétálni.

Két ember együttélését legjobban a megszokás, a mindennapok elszürkülése veszélyezteti. Egy tartós együttélésben is joga van mindenkinek ahhoz a gyengédséghez, csábításhoz, törődéshez, azokhoz a hangulatokhoz, amelyek az udvarlás idején természetesek voltak. Enélkül minden kapcsolat elsötétedik és kihűl.

Elborzasztó látvány egy állandóan higgadt, szenvtelen ember, aki soha nem adja jelét örömének, bánatának, szeretetének, féltésének, haragjának, megelégedettségének.

Az élet nem arra való, hogy mindig jól járjunk. Az életbe bele kell férnie kudarcoknak, vereségeknek, újrakezdéseknek is. Ez kifejleszt bennünk olyan tulajdonságokat, lehetőségeket, megismeréseket, amelyek a mindig párnázott úton rejtve maradnának.

A túlhajszoltság legnagyobb átka, hogy elveszi örömeinket, örömtelen kötelességgé válik sok minden, ami önmagában életünk örömforrása lehetne.

Ne vádaskodjunk az objektív körülmények ellen, hanem vállaljuk, hogy saját életformánkért mi vagyunk a felelősek.

A világunkhoz való pozitív beállítottság a pszichés egészség első feltétele.

Ha valaki őszintén számot vetne azzal a kérdéssel: "Mennyit örültem az elmúlt héten?"- sokszor riasztó eredményhez juthatna.

Aki önmagával túlságosan szigorú, kegyetlen - másokhoz is az lesz.

Lehetetlenség, hogy ha az alap rendetlen, fölötte rendes legyen az épület.

Senkinek sem kell tökéletesnek lennie. Bőven elég a törekvés arra, hogy kicsit csiszolni próbáljunk magunkon. Ez elérhető, a tökéletesség eleve reménytelen. Sok minden zsúfolódik össze egy emberben: "sugár és salak", ettől ember.

A hegycsúcsra sokféle út vezet. (...) Amíg úton vagy, nincs veled semmi baj. A belső halál akkor kezdődik, amikor véglegesen letáboroztál a hegyoldalon.