Popper Péter

Az "elfogadás" nem jelent sem belenyugvást abba, amibe nem lehet belenyugodni, sem kritikátlanságot. Az elfogadás higgadt és elemző tudomásulvételt jelent, a valóság tiszteletét.

Hamar megfeledkezünk mások problémáiról, nehézségeiről, kudarcairól! Mennyire átsiklunk mások sikerei, örömei felett! (...) Az embereket nem foglalkoztatja annyira a mi problémánk, szégyenünk, kudarcunk, mint minket. Ugyanígy örömeink, eredményeink sem.

A beszédem akkor lesz egy velem, ha jóakarattal igazat és fontosat mondok annak, akit megillet.

Régi sérelmeinken rágódunk, vagy visszavágyódunk elmúlt állapotainkba; az elképzelt jövővel ijesztgetjük vagy vigasztaljuk magunkat. Eközben elsiklunk az aktuális valóság, a jelen felett.

Se a te utad, se a másoké nem az egyedül üdvözítő út. Aki felfelé kapaszkodik, sokszor meghorzsolja magát.

A fiatalság megőrzése kizárólag lelki eszközökkel történik, amelyekkel meggátoljuk a lélek öregedését. Legfontosabb a megszabadulás a negatív érzésektől, indulatoktól és gondolatoktól. Hinni kell a boldogságban, a barátságban, a szerelemben, a gondviselésben, a jóban, a morális rendben és a jó birtoklásában.

Ha jobban odafigyelünk, rájöhetünk arra, hogy mennyit félünk feleslegesen. Ugyanis igen gyakran a képzeletünk áldozatai leszünk. A fantázia óriási jelentőségûvé tud növelni helyzeteket, félelmetes mumusokká fújja fel őket.

Az igazi belső kárt a gyávaság okozza, amikor a hazugság segítségével kimenekülünk kínos helyzetekből, és főként az, amikor önmagunk előtt sem vállaljuk magunkat.

Kell választani és dönteni, de nem abban az illúzióban, hogy ezzel vágyaink szerint intézzük sorsunkat, hanem azért, mert a választás és a döntés ténye lelkileg összetartja az embert, és megvédi a nehéz helyzetek örök megkerülésétől.

Aki ismételten elhazudja saját múltját, megtagadja egykori önmagát, az előbb-utóbb szánni való és nevetséges macskajancsivá válik, mert elveszíti személyisége fontosságát, élete mozaikokra esik szét.

Ha az ember nem választ, nem vállalja a döntés feszültségét, akkor kiengedi kezéből életének irányítását, sodródik.

Sem hazugsággal, sem másféleképpen senkinek sem szabad ártani. Eddig, és csak eddig erkölcsi kérdés a hazugság. És már ez is emberi mértéket meghaladó. Legjobb szándékaink ellenére is gyakran fog kihûlni a szívünk. De hát már a törekvés is sokat jelent.

Senki sem tud önmaga intellektuális határai fölé ugrani, a redukcióra több a remény.

Nincsen harang, aminek a nyelve csak az egyik oldalra leng ki. Kis öröm, kis bánat, nagy öröm, nagy szomorúság mindig együtt jár.

Más és más szempontok szerint cselekszik az, aki szeret, az, aki gyûlöl, az, aki közömbös. Más a reakciója férfinak és nőnek, a győztesnek és a veszteseknek.

Nem szabad elfelejteni, hogy minden félelem, szorongás, keserûség - hívás, s ugyanígy a derû, a jókedv és a bizakodás is. S amit következetesen hívsz, az végül odajön hozzád.

Az önismeret hiányosságainak kizárólag magunk vagyunk az okai. Ahogy Buddha mondja, a világban nincs semmi eleve elrejtett, visszatartott, így az emberi lélekben sem. Önmagunkból azt nem ismerjük, amit nem akarunk vagy nem merünk megismerni.

Százszor inkább rendbe hozható egy önimádó nárcisztikus (...) ember lelki élete, mint az önértékelésében megtört, önbizalmát elveszített, örök lelki árnyékba húzódó társáé.

Aki nem szereti saját magát, az másokat sem képes szeretni. Aki utálja magát, az általában utálni fogja az embereket.

A legtöbb emberben időnként felbukkan egy érzés, hogy neki köze van a végtelenhez, valamihez, ami titokzatos és emberen túli. Ennek semmi köze nincs a tételes vallásossághoz, de minden vallás alapja. Aki ezt az érzést nem ismeri, az legfeljebb formálisan betart kultikus előírásokat, de a szó teljes értelmében nem hívő és nem vallásos.