Itt áll a gyámoltalan virág és virulni akar; ez az egyetlen, amit tehet, virulni tud csupán, s ezzel valóban nem akar zavarni senkit, és mégis mindenki ellene van: a fekete feltalaj, amely őt csak hosszas kérlelés után engedi át, a nappalok, mik vaktában zúdítanak rá meleget és esőt és szelet, no és az éjszakák, melyek lassacskán lopódznak oda hozzá, hogy jeges ujjaikkal fojtogassák. Ám ez a gyáva, gyászos harc, ez a tavasz.

Kapcsolódó idézetek

1. Mintha kihaltak volna az évszakok, megdermedt zöldben fürödnek a fák. Egyszerre nyár, ősz és tél vagyok. Megkövült idő. Haláltalan világ. Nem merek élni. Lélegezni sem. Azt hiszem néha, nem is ver szívem, csak mímeli, hogy van, s mert fél, dobog. Rettenetes nehéz az idebenn. Hát élek, félek, alakoskodok. Bella István
2. Tavasz van, az az évszak, amely nyugtalansággal tölti el az embert, az erősödő fény időszaka, amikor a talaj feléled és annyira megtelik élettel, hogy az emberek még álmukban, a hétköznapok zaján át is észreveszik; az élet ellenállhatatlan, buja, szemérmetlen ereje ez. Jón Kalman Stefánsson
3. Nézem a nyárfákat, ahogy a júniusi szélben ezüstösen csillognak. Semmi különös, csak fújja őket a szél, és csillognak a levelek. Szóval a fák, a levelek, a szél, a napfény. Vannak. Ez a vanás, hogy vanni lehet. Ez a szó a kegyelem. Jó, hogy belefér a betûkbe, és a papír nem akar vigasztalni vagy magyarázni, nem sajnál senkit, csak tartja a fekete szavakat. Ughy Szabina
4. Ez is a tél. Mutatom. Lehet hó az utakon. Fekete utcák. Varjak. Csendek. Lehetnek. Itt-ott füst. Vagy berregés. Mozgás. Kevés. Nehéz kabátok. Néha bátran, lobogó hajjal átszaladhat egy-egy szerelmes nő a tájban. Gyerekek, ritkán. Bennük nyár van. Suttog az idő a változással. Süket és néma. Szétfolyt tejföl az ég maszatja. Állsz alatta. Egymásnak dőlnek házak, ifjak. A vének isznak. Falu lesz minden város újra. Fázik a srácok ujja. Szemek és szívek gombnyi lángja itt-ott. Éjszaka ébrednek a vágyak. Szûk kis ágyak. Pislog az éjszaka nyugalma. A kozmosz alja átfagy, fekete ujja a Földet túrja. Titkot babrál tavaszig. Ilyen a tél. Sokat remél. Van, hogy fehér. Sok a gazdag több a szegény, aki örül, ha már havazik. Jónás Tamás
5. Tél van. Havasak a háztetők, varjak keringve kárognak a házak felett, emberek csúszkálnak a jeges járdán, szürke a kép az ablak keretében. Hideg, rideg, barátságtalan. Tél van. És benne tavasz. Bennem tavasz. Szökkenő szarvassal, csivitelő madarakkal, zöldellő fákkal, napsütéssel... és egy nyíló virággal. A legszebb virággal, ami csak létezik a Földön. A legszebb érzéssel, ami csak létezik a Földön. Veled. Csitáry-Hock Tamás
6. Nem tavasz, nem a nap meleg sugarai, nem a langy nyári eső borítják lombbal a fa ágait, önbelsejében fekszik az erő, mely őt zöldellni készteti, s nélküle a nap még inkább elszárítja gallyait, az eső csak elrohasztja. Eötvös József
7. Hervadó szépségû virágok között utolsó dühével tombol a nyár. Az élet árad, de bent a falak mögött még ott lapít a sarokban a magány. Vad Fruttik
8. Persze hogy fáj, amikor lehullanak a levelek. Máskülönben az ősz miért harcolna? Küzdés nélkül a hajdani vágyakozás a szeretett ágakban miért lohadna? Csak ezt ismerem, tavaszt és nyarat, minden idegenné vált, ami következik. Persze hogy fáj, amikor lehullanak a levelek, fáj annak, ami elfonnyad, és annak, amié elveszik. Linn Skaber
9. Az életben az a legkegyetlenebb dolog, hogy egyszerûen csak megy, folyik, megállíthatatlanul: a nap felkel, a gravitáció a földön tartja az ember lábát, a virágok kinyitják szirmaikat az ég felé. Az ember szava gyásszal, fájdalommal, haraggal kiált, de az ég a leglélegzetelállítóbb, ibolyakékből halvány rózsaszínbe átmenő napfelkeltét képes elénk tárni. Alexandra Bracken
10. A természet könyörtelen; nem hajlandó visszavonni virágait, illatfelhőit, muzsikáját és napsugarát az emberi aljasság miatt; földre sújtja az embert az isteni szépség és a társadalmi ocsmányság ellentétével. Nem kegyelmez; az embernek el kell viselnie a pillangó szárnyának, a madárdalnak szépségét, el kell viselnie, hogy a gyilkosságok, a bosszúállás, a barbárság kellős közepén elébe toppanjanak a természet szent szépségei (...). Az ember tör, az ember zúz, az ember öl, az ember magtalanít; de a nyár nyár marad, a liliom liliom marad, a csillag csillag marad. Victor Hugo