Rakovszky Zsuzsa

Attól még semmi sem lesz jobb, hogy én fölhúzom magam rajta.

Ez az egész, a fák, a csillagok mind véletlenül jöttek létre, mi magunk is vakon tülekedő és lökdösődő részecskék véletlen találkozásainak a gyümölcsei vagyunk.

Egy darabig minden úgy ment tovább, mint addig, vagyishogy persze rosszabbul, ahogy az már lenni szokott: ha valami nem javul, akkor romlik.

A mûvészetben nem szégyen a meztelenség. Vannak szobrok és festmények, a leghíresebbek a világon, mindenféle régi isteneket és istennőket ábrázolnak, és azok is meztelenek. Éppen azért festettek annyi istennőt a régi festők, mert az emberi test szépségét akarták ábrázolni, és akkor még csak így lehetett, de most már nem kell ürügyet keresniük.

Igazából is zöldnek látszik az ember bőre, ha egy fa alatt áll, és mi csak hisszük azt, hogy mindig rózsaszín! Pedig ha például kék napernyő alatt ülünk, akkor kék lesz... ha meg a fák alatt, akkor zöld... És az ég sem kék igazából, csak annak látszik!

Ez az egész angyal- és Jézuska-dolog csak jelkép - nem hazugság, csak jelkép, az egymás iránti szereteté, amely arra késztet bennünket, hogy ajándékot adjunk egymásnak.

Amióta az eszét tudja, csakugyan örökké szerelmes: egy fiúba, akit egy pillanatra látott a buszról, egy fényképbe, amelyik pár hétig kinn állt a fényképész kirakatában, Dobó Istvánba az Egri csillagokból, és valakibe, akit csak úgy kitalált magának.

Aznap reggel, amikor arra ébredt, szerelmes belé - valamit álmodott vele, hogy mit, arra már nem emlékezett, de az ébrenlét első pillanataiban még érezte az elvonuló gyönyör utolsó hullámát, és egész nap vele maradt valamilyen boldog és tárgytalan izgalom - az élet hirtelen megint izgalmas és rejtelmes lett.

Fakó zseblámpafény erőlködik, hogy kimentsen az éjből valamit. Kölcsön-létre lobbantsa, ami nincs. A múlt kihamvadt évtizedeit villantaná törött tükördarab. Ahogy a kő fölött beforr a hab, ahogy a gyûrû szétfut a hangtalan vízen - a végén ránctalan nemlét marad, mintha sosem lett volna semmi sem.

Biztos voltam benne, hogy megjelensz, egymásba botlunk és én tudni fogom megcáfolhatatlanul: Te vagy az. Kerestelek.

Az a baj, hogy némelyik ember szeretete ártalmasabb, mint másnak a rosszakarata.

Ha a rossz nem változik, akkor az a pokol. Ha a jó nem változik, akkor az feltehetőleg a mennyország.

Ha az ember elkezd töprengeni, akkor nincs megállás! Ha cselekedni akarunk, megváltoztatni a világot, akkor egy ponton meg kell állnunk a kételkedésben... és ez a pont nem is lehet más, csak önkényes!

Ha nincs más támasza, csak önmaga, egyetlen ember soká nem lehet biztos semmiben.

Hagyd meg kinek-kinek saját képzelt világát, ködvár-játszóterét, ott hadd legyen szabad! Ahol cézár, celeb, Batman - minden lehet, idő s test börtönébe nem zárja börtönőre. Mert a valóságnál nincsen kegyetlenebb csapás annak, aki nem kér belőle.

A múlt idegen ország, mondják, de végül az lesz a jelen is, mire ki kell lépnünk belőle.

Végül az életünk kilök magából: hogy mikor jön el, az órát és napot nem tudhatom.

Mi bennünk égi szikra, az ki nem hunyhat sose Csak mit ránk földi kín tapaszt, az hull a semmibe. A nyûg, mit a lélek levet: szorongás és harag. De az, aki téged szeret, örökre itt marad.

A fájdalom rosszabb, mint a láz: megújuló rohamai az egész világmindenséget egyetlen pontba rántják, nincsen semmi, csak az az éles, émelyítő, tûrhetetlen sajgás.

A legrosszabbra nem lehet felkészülni, a legrosszabb mindig felülmúlja még az (...) élénk és szorongó fantáziát is.