Reményik Sándor

Nincs nyugalom, nincs nyugalom, - vihar, Örök hullámzás a víz felszíne. De lent a mélyben háborítlanul Pihen a tenger s az ember szíve, Hadd hullámozzék a víz felszíne.

A szeretet erő, Ha kihûl, visszasugárzik a napba, - És szeretteink lelke érkezik Sugárhajón Mindennap reggeliző asztalunkra.

A szabadságnak Egyetlenegy hófehér útja van, És érte mégis piros úton járnak.

A verspillangó felrepült, Engem üresen hagyott s holtan. Meg kell nyugodnom: nem szülője, Csak eszköze és burka voltam.

Tükröt s hőmérőt betegeknek Sohasem mutatok.

Mindenki megy és mindenki lohol, Egyik csomagol - másik haldokol. Vagy messze néz, vagy éppen sírját ássa: Jövevények és vándorok vagyunk És nincsen itt senkinek maradása.

Gondolok valakit, Akivel összefügg az életem. Lehet: nem ismerem, Lehet, nem fogom ismerni soha. Lehet, hogy egy más csillagon lakik. És mégis összefügg az életünk Rejtelmes, örök rendelés szerint.

Lehetsz Úr s lehetsz erős Isten, És büntethetsz, ahogy akarsz, De én vétkemért csupán engemet.