Reményik Sándor

S az erdő semmit sem csinál. E mozdulat elég neki. Ahogy hozzádermedten állok: Alakom` szoborrá teszi.

Idelenn hullanak a levelek, S én hulló levelek útján megyek, És magammal, és mással, És az Istennel perelek, S lényem törvényét félve kutatom.

Szent arcán kín - s örök remény. A zúgó vízbe letekint -, S mosolyog a vad patak dühén.

A szent estén majd eljövök ide. Álmaim szekerébe fogatok És szólok fantáziám táltosához: Hipp-hopp, ott legyek, ahol akarok, És álomhintón eljövök - ide.

Egy fecske nem tavasz, Egy fûszál nem mező, Egy vízcsepp nem patak, Egy sír nem temető.

Ha most, mikor oly érthetetlenül nehéz a szívem: Valaki jönne és karonfogna szépen, szelíden - Nem is karon, csak kézenfogna, mint árva gyermeket a másik És sétálnánk napnyugtától a legelső csillagsugárig!

Az életednek van egy titkos csúcsa, Mely rejtve őrzi boldogságod, Egy sziklafok, ahonnan Te az élet Töretlen teljességét látod, Hol imádkoznál hosszan, térden állva, Mert onnan végtelen a panoráma.

Én nem futok. Én nem akarok senkit utolérni. Nem hatalomért, csak egy morzsa szívért Vágyom a virágomat kicserélni.

Hiába pazaroltad meleged. Mert adni, adni csak annak lehet, Ki elfogadni bírja lelkedet.

Homokba írtam minden mondatom, Zápor elmossa: ne fájjon nagyon, Letörli a szél: ne fájjon nagyon, Homokba írtam minden mondatom.

Add a kezed, egy percig tart csupán Ez az igézet - Ó de ez mélyebb, mint a szerelem, S több, mint az élet!

Ha menni kell, magammal sokat vinnék, Az egész édes, megszokott világot.

Mondom néktek: mi mindíg búcsuzunk. (...) A csöndtől, mikor hang zavarta fel, A hangtól, mikor csendbe halkul el, Minden szótól, amit kimond a szánk, Minden mosolytól, mely sugárzott ránk, Minden sebtől, mely fájt és égetett, Minden képtől, mely belénk mélyedett, Az álmainktól, mik nem teljesültek, A lángjainktól, mik lassan kihûltek.

Õ nem sok embert szeretett. A szíve mély, de zárt világ volt: Különös kőfallal kerített, Mély futó-árokkal határolt. S hogy őt szeretik: alig hitte: Õt, önmagáért, semmi másért, A szívébe zárt mély világért.

Legyek a kendő, mely könnyet töröl, Legyek a csend, mely mindig enyhet ad. A kéz legyek, mely váltig simogat, Legyek, s ne tudjam soha, hogy vagyok.

Ha akarsz lenni kicsit boldogabb: Tartsd kicsit távolabb a dolgokat Magadtól - s nem fognak gyötörni. Nem fogsz a percek rejtett zátonyán Boldogtalan hajó Te, összetörni. Ne ismerkedj a dolgok lényegével, Csak friss hamvával, csillogó színével.

Mint víz tükrét a fecske szárnya Legyintvén - pár csillogó csöppet Visz magával a magasságba: Úgy szeretném legyintni én is Lélekszárnnyal az életet, S ragadni fel a végtelenbe, Viharzó zsoltárt énekelve, A megmentett szépségeket.

Add a kezed, nincsen vágy a szívünkbe`, Innen hova hághatna még a láb? E csönd, e béke: ez itten a csúcs - És nincs tovább.

Az életednek van egy titkos csúcsa, Hová a mélyből kibukkan fejed, S a szépség minden gazdagsága, fénye Megáldja két csodálkozó szemed, Hol tiszta vagy, mint kristálypatakok, S megnyitod szíved, mint egy ablakot.

Minden lélekben van egy kis szivárvány, Kis csapóhíd, amelyet lebocsát, Hogy egy más lélek átjöhessen rajta, - Ennek a hídnak hídpillére nincsen, Ezt a hidacskát csak az Isten tartja. Az Isten, aki a szívekbe lát.