Reviczky Gyula

Mikor a langy szellőcske vágyat Csókol szivünkbe szeliden; Mikor a boldog ibolyácskán Az első pillangó pihen; Mikor a felhőhez szokott szem Először lát derûs eget: Szerelmi hûséget fogadni Akkor szeretnék én neked!

A te szíved, gyönge szíved, Csak tréfát üzött belőlem; Még se foglak elfeledni, Csak a néma temetőben.

Fájdalmunkat ma rejtegetni nem kell. Halandó, gyönge testvérek vagyunk ma. Sirok között egyenlő minden ember, Akár ott sirva, akár oda jutva.

Siratlak csöndesen zokogva, Elszállott húszas éveim; De a nyugodt harminczasokba Megernyedt szívvel lépek im. Virágaim mind eltiporva Hevernek szerteszét a porba', S elszórt emlékeim között Motozva, koszorút kötök.

A nő szelid, csöndes magányban Családi érzelmeknek él. Merengve jár, fák közt, az árnyban; Szép arcza így marad fehér.

Lemondhat-e, oh, mondd, a szerelem? Most már tudom, nem élhetek veled, S tudom, hogy nélküled sem élhetek!

Ne is találkozzunk mi többé! Ne is emlékezzünk a multra. Szivem sokáig fájt, de végre A lemondást is megtanulta.

Úgy tekints az emberekre, Hogy a föld se jó, se ferde; Se gyönyör, se bú tanyája, Csak magadnak képe, mása. Ki sohajtoz, ki mulat. A világ csak - hangulat.

Szánásnak megvetés a rokona.

És így lesz ez, tudom, hogy így lesz! Ember vagyok: nem változom. Epedni mindig: sorsom ím ez, S tünődni elszállt álmokon.

Áldott, ki a könnyet letörli S megért egy szerető szivet.

Feledj el és szeress akárkit; Vádolni nem foglak soha. Csak megsiratlak, eltemetlek, De soha, soha sem feledlek!... Neved lesz ajkam végső sóhaja.

Akárhogy küzdök ellened, Ha már felém nyul csontkezed, Nem fogni meg: nem rajtam áll, Ura az életnek: halál.

Boldog vagyok, jó istenek, ha boldog Ki nem akar cserélni senkivel; S az is leszek, mig napjaim letelnek.

Csak nélkülözz: az élet így tanít. Hiányzani fog mindig valamid. Hogy meg ne szoknád, nincsen oly gyönyör; De puszta híja sírodig gyötör.

Óh, ne mulasszad el szeretni, Amíg van, kedves embered: Mert elmúlik az élet, és a Sírban szeretni nem lehet.

S tudom, bár elváltunk örökre, És hozzád többé nincs jogom: Ki nem szakítalak szívemből, S emléked` áldom és nem átkozom.

Dobogó szívem minden paránya, Mely amíg élt, tiszta lánggal égett; Századokról századokra szállva, Nem szeret mást, senki mást, csak téged! Te vagy üdve, vágya, mindene, Örök álma, örök élete.

Ha visszanézek most a múltra, Álomnak tetszik az egész. Hisz` ily bolondot nem mûvelhet Soha a józan emberész. És mégis, sokszor úgy óhajtom: Legyen ily álom életem. Kacagjon rajta minden ember, Csak engem boldoggá tegyen!

Tengődve élek a rideg valóban, Mióta lelkemet nem áltatom. Nem azt sajnálom, hogy mindig csalódtam; De hogy már többé nem csalódhatom!