Reviczky Gyula

Tanulj meg élni! A jót ne keressed Rideg könyvekben, elszáradt szívekben. Használd ki a mosolygó, röpke percet. Üdvöt nem lelsz sehol, csak a jelenben.

Szeretlek önzésből, kimondom; mert a midőn szemedbe nézek: egyszerre tûrhetőbb a sorsom s én kezdlek vigasztalni téged!

Vannak jó lelkek még a földön; De elrejtőznek a világ elül. A csacska hír hallgat felőlük, Élnek s meghalnak, ismeretlenül.

Jó sorsom a fényt és az árnyat Bölcsen felosztá, rendezé. Nem ölt meg bennem semmi vágyat, Örömem` unttá nem tevé.

Égess el! Kéjes tûzhalálra vágyom. Szerelmed máglyáján adjam ki lelkem. Hadd égjen a pogány, ki a halálon Tul sem hisz másban, csak a szerelemben.

Ah, vége, vége! Vagy ki tudja? Diák marad az ember, amig él. Leczkéjét a sirig tanulja, Nehezebbet folyvást a réginél.

Ember! önző vágy vezérel. Bánatával, örömével Ezt az undok szép világot Sorsodon át nézve látod. Hogyha gondok elcsigáznak: A világot éri vádad, S ha örömre gyúl szived: Nincs e földnél semmi szebb.

Mely az időt tuléli, halhatatlan; Él az ecsetben, hangban és a dalban. Halandó ember csak a föld pora; De a müvészet meg nem hal soha!

A sors megáldhat, meggyötörhet; Emelhet hír, vagy bukhatunk: A kedves arca sose hágy el; Õt áldja hûlő ajakunk.

Akit szerettünk, nem feledjük, Bármit beszéljen ajakunk. Megrezzenünk, ha szóba hozzák, Õt áldjuk, hogyha meghalunk.

Szubjektiv-e, objektiv-e, Mit kérdezzem, mit kutassam! Elég nékem az, hogy érzem, Egy világgal szemben érzem!

Bárányfelhő a te gondod, Az oh-t és jaj-t sirva mondod, De nevetsz a könny alól S könnyeidnek nincsen ára; Délszak égető sugára Még szivedbe nem hatol.

Az igazság Komoly arczát Nem látják meg, csak a bús kedélyek.

Ha elöntesz egy pohár italt, Ha elfojtasz egy szerelmi dalt, Ha egy ajkat csókolatlan` Hagysz el, ezzel Többet vesztel, Mint ha volnál mindenben tudatlan.

Könnyüvérü, játszi gyermek, Semmi híja énekemnek. Évek mulva más a dal. Mire teljes lesz a rózsa, Mézet lop a lepke róla, Vagy letépi zivatar.

A temető csendes magánya Mindig kedvencz helyem marad. A lét zajából ki-kivágyva, Oda irányzom útamat. Ha bú emészt, ott enyhülök; A léttel ott kibékülök.

Ragyoghat a nap az égen; Te sötétben, feketében Látsz mindent, ha bánatod van; Mig, ha kedved lángra lobban, Minden érted van teremtve; Télen is jársz rózsakertbe`; A nap is csak rád ragyog, S kik itt laknak: angyalok.

Az örvendőt meg nem érted, Ha világod` búban éled; S csak ha lelked` szenvedőnek Vallod, sajnálsz szenvedőt meg.

Nem tudod, mi nyomja szíved', Semmiségek üdvezítnek. Hogy jön, nem tudod, csak érzed, Hogy e bûnös-bûvös élet, Mely ma szennyes, ronda börtön, Holnap éden kertje rögtön.

Csak egy darabka hús; látatlanul, Kíváncsi szemtől rejtve dobban; Hol viharozva, vészesen, vadul, Hol mélabús, merengő nyugalomban. Egynek szelíden suttogó öröm, Másnak bőszen kiáltó kárhozat. Eszemet rajta hasztalan` töröm: Nem fejthetem meg, óh szív, titkodat.