Reviczky Gyula

Piros pünkösd öltözik sugárba, Mosolyogva száll le a világra. Nyomában kél édes rózsa-illat, Fényözön hull, a szivek megnyilnak.

Hagyd azt a tant, hogy az ember vadállat, A töprengést a végokok felett A kárhozottak bélyegzett fajának, Kik születnek, hogy sírva éljenek.

Sütkérezem elálmodozva A bágyadt, őszies napon. Lelkembe' nincs virág, verőfény, Csak hervadt, néma fájdalom. Tévedt madárként egy-egy emlék Repûl át néha szívemen, S szelíden, könyeimet áldva, Te újra megjelensz nekem.

Szeretem a magányt, a csendet, Ha odahúz édes titok. Ott szövök álmot, ott merengek, Megenyhülőn csak ott sirok.

Itt hagytál, mint levél az ágat, Erdőt a vándormadarak, Elvitted mosolyod sugarát És szívem árva, bús maradt.

Ó, szánj meg engem, ó, ne csábíts! Ne fájjon emléked nekem. Te boldog vagy, feledni tudsz csak, Én meg folyvást emlékezem. A lemondás is fáj, nagyon fáj, Emmám; de százszor nehezebb A hûtlenséget elviselni... Ó, mért találkozám veled!

Isten veled hát! A mi elmult, Örökre elmult: mért siratni? Lásd, engem épen az vigasztal, Hogy vígaszt semmi sem tud adni.

Ha valaha találkozunk még, Fordulj el és ne nézz reám. Közönyt erőszakolni fájóbb A gyûlöletnél is talán.

Változandó minden idelenn, Csak a mi szerelmünk végtelen.

Férfi vagyok én s te mindig asszony. Te enyém vagy, én tied vagyok, S ha te meghalsz, én is meghalok.

Beh jó, hogy meggyilkolt szivemről Másoknak nem beszélek. Beh jó, hogy oly nyugodt vagyok s jót Embertől nem remélek.

Ajkad mosolygása kárt csinált eszembe`; Nem tudom, ki vagy, csak azt tudom: szeretlek!

Óh, szánj meg engem! óh, ne csábíts! Én nem hozzád való vagyok. Az én vergődő bús szivemmel, Neked nem illik játszanod.

Hol vetted ezt a bûvös arczot? Mért csábitsz, hogy ha nincs szived?... Szép vagy, szeretlek nézni hosszan, S mégsem ohajtlak, elhiheted.

Első szerelmem idejében, Mikor láttam, hogy szíved értem Megszünt dobogni, kérkedém: Majd lennél egykor még enyém!

Nem az a vágy ég szíveinkben, Nem az a nap az égen. Nem az a május nyit virágot, Nem, nem ismerlek én sem!

Szivemből téptem ezt a dalt Hová képed van írva. Majd elmerengsz: Õ írta, ő! S fogod olvasni sírva... Dalocska, szállj tovább!

Ah elvirult! ah elvirult, A szív bimbó kora. S érzem, mi se találkozunk Az életben többé soha.

Volnék inkább a régi senki, Kinek nevét csak szájad ejti, S ne papiron, de kebleden Lelném meg rémed`, szerelem!

Hozzád simulva, tûzhányó öledbe Kábuljak el a mámorok hevétül S ajkaddal ajkam sisteregjen egybe A gyönyöröknek végső gyönyöréül.