Richard Feynman

Idő az, ami akkor történik, amikor semmi más nem történik.

A tudomány a szakértők véleményével szembeni szervezett szkepticizmus.

Nem vagyok felelős azért, hogy megfeleljek mások várakozásainak, nem vagyok felelős azért, hogy olyan legyek, amilyennek mások hisznek - az ő hibájuk, nem az enyém!

Csak egy életünk van, és ebben az életünkben mindannyian tévedünk eleget, és idővel tanulunk is a hibáinkból - de addigra már lassan vége az egésznek.

Minden tudós egyetért abban, hogy egy olyan kérdés - bármely kérdés, lehet filozófiai, vagy másmilyen - amelyet nem lehet olyan formában megfogalmazni, hogy azt kísérleti úton tesztelni lehessen (vagy egyszerûbben fogalmazva, amelyet nem lehet úgy megfogalmazni, hogy: mi lesz, ha ezt megteszem?), az nem tekinthető tudományosnak; az kívül esik a tudomány tartományán.

Nagyon lenyûgöző az univerzum mérete, velünk, és egy piciny, a Nap körül keringő részecskével, a Földdel együtt. (...) Az ember egy széles körben kibontakozó dráma későn érkezett szereplője; lehet, hogy a hátralévők csak építőállványként szolgálnak a teremtéséhez? És ismét itt vannak az atomok, amelyekből változatlan törvények szerint épül fel a mindenség. Ezt semmi és senki nem tudja elkerülni: a csillagok ugyanabból az anyagból állnak, és az állatok is ugyanabból az anyagból állnak, és ebben a bonyolultságban, szinte rejtelmesen jelenik meg az élet - mint maga az ember is. Az ember nélküli univerzumról való elmélkedés nagy kaland: elgondolkodni azon, hogy az milyen volna ember nélkül - amilyen valójában is volt, hosszú történetének nagy részében, és amilyen ma is, a helyek nagy többségében. És amikor végül eljutottunk eddig a tárgyilagos szemléletig, és kellően értékeljük az anyag titokzatosságát és méltóságát, akkor objektív szemléletünket fordítsuk az anyagnak tekintett emberre, hogy az életet a legnagyobb mélységû általános misztérium részének lássuk, ami egy ritkán leírt tapasztalat megértését jelenti. Ez azonban rendszerint nevetésben, megértésre való törekvés eredménytelenségének élvezetében végződik.

A tudományos fogalmazványok mindegyike valahol az abszolút téves és abszolút igaz közötti felosztásos skálán helyezkedik el, de sohasem annak valamelyik végén.

Az igaznak a hamistól kísérlet vagy tapasztalat útján történő szétválasztása, valamint az ezzel az elvvel összhangban keletkező ismerethalmaz, ez a tudomány.

Ha valamilyen okod van arra, hogy valami nagyon komoly dolgot csinálj, és elkezdesz azon dolgozni, akkor időről időre körül kell nézned, és megfontolni, hogy az eredeti motívumok még helyesek-e.

Minden érdekessé válik, ha elég mélyen elmerülünk benne.

Az egyik napon meg vagyok róla győződve, hogy létezik egy bizonyos típusú szimmetria, amelyben mindenki hisz, másnap viszont igyekszem rájönni annak következményeire, hogy mégsem létezik, és akkor engemet kivéve mindenki bolond. De jó tudósoknál megvan az a szokatlan dolog, hogy ha bármit csinálnak is, mialatt azt végzik, ők sosem olyan biztosak önmagukban, mint amilyenek mások szoktak lenni. Õk tudnak folyamatos kételyben élni, azt gondolva, hogy "lehet, hogy ez így van", mialatt azon dolgoznak, és egész idő alatt tudják, hogy "lehet, hogy ez így van". Sok ember ezt nehezen viseli el; azt gondolják, ez közönyt vagy ridegséget jelent. Ez nem ridegség! Ez sokkal mélyebb és melegebb megértést jelez, és azt jelenti, hogy az ember áshat olyan helyen, ahol ideiglenesen meg van győződve arról, hogy ott megtalálja a keresett feleletet, és amikor valaki arra jár és azt mondja: "Látta már, hogy odaát mi jött elő?", akkor felnéz, és azt mondja: "A mindenit! Rossz helyen ások!" És ilyen eset mindig előfordul.

Vehetjük a probléma fontosságát, és szorozzuk meg a megoldás esélyével. Ha eltaláljuk ezeknek a tényezőknek a helyes kombinációját, nem fogjuk életünket azzal eltölteni, hogy nem jutunk semmire egy problémával, vagy esetleg megoldunk egy sor apró problémát, amit mások ugyanolyan jól megtehettek volna.

Szükséges, hogy megtanuljuk mind a múlt elfogadását, mind az elvetését, olyasféle mérlegelés alapján, amely jelentékeny szakértelmet kíván. Valamennyi tárgy közül egyedül a tudomány foglalja magában azt a tanítást, hogy a megelőző generációk legnagyobb tanítóinak tévedhetetlenségébe vetett hit nagy veszélyt jelent.

Egy területen, amely olyan bonyolult, hogy még a valódi tudomány sem képes azon eligazodni, bizonyosfajta régi vágású életbölcsességre kell támaszkodnunk, a határozott szókimondásra. Igyekszem a piramis alján oktatókat arra ösztönözni, hogy legyen némi reményük, és hétköznapi értelemben vett önbizalmuk, és természetes intelligenciájuk. Lehet, hogy a szakértők, akik önöket vezetik, rosszak.

Minden csipetnyi növekedésnek ugyanakkora pusztulással, elbomlással kell járnia, különben az anyagok örök időkre elhasználódnának, elfogynának. Ott hevernének a holt fák, amelyek összes anyagukat a talajból és a levegőből vették fel, és az nem jutna vissza a talajba és a levegőbe, és akkor semmi nem tudna többé növekedni, mert nem állna rendelkezésre anyag. Minden kis csipetnyi növekedésnek pontosan ugyanakkora pusztulással kell együtt járnia.

A tudósnak egy csomó tapasztalata van a tudatlansággal, a kétellyel és a bizonytalansággal kapcsolatban, és azt hiszem, hogy ennek a tapasztalatnak igen nagy jelentősége van. Amikor egy tudós nem találja meg a problémával kapcsolatos feleletet, akkor tudatlan. Ha némi sejtése van arról, hogy mi lesz az eredmény, akkor bizonytalan. És ha állatian biztos abban, hogy mi lesz az eredmény, akkor még némi kételye marad. Kiemelkedő fontosságúnak találtuk, hogy a haladás érdekében el kell ismernünk a tudatlanságot, és helyet kell hagynunk a kétely számára is. A tudományos ismeret olyan állítások halmaza, amelyeknek bizonyossága különböző fokú - némelyek nagyon bizonytalanok, mások közelítőleg biztosak, és egy sem abszolút biztos.

Egy tudós soha nem biztos. Ezt mindannyian tudjuk. Tudjuk, hogy valamennyi állításunk csak közelítő állítás, amelyeknek bizonyossága különböző fokú. Ha állítunk valamit, akkor nem az a kérdés, hogy igaz-e vagy hamis, hanem az, hogy mi a valószínûsége annak, hogy az állítás igaz vagy hamis.

Azt hiszem, azt kellene kérnünk, hogy az emberek próbáljanak meg a lelkükben egy számukra következetes képet kialakítani a saját világukról, amely nem engedi meg számukra azt a luxust, hogy az agyukat négyfelé vagy éppen kétfelé vágják, és annak egyik felében hiszik ezt, a másik felében pedig azt, és soha nem próbálják meg összehasonlítani a két eltérő nézőpontot.

A tekintély lehet utalás az igazságra, de nem lehet az információ forrása.

A világunk abban az értelemben oly csodálatos, hogy a csillagok ugyanazokból az atomokból állnak, mint a tehenek, és mi magunk is, meg a kövek.