Ruby Wax

A mentális betegségeket azért bélyegzik meg, mert nem veszik őket komolyan. De képzeljük el, ha valaki közölné velünk, hogy lupusza van, és mi csak legyintenénk: "á, az csak valami nyavalya, szedd össze magad!"

Agyunk és testünk között nincs határvonal - a kettő összetartozik, mint egy kezeslábas felső és alsó része. Folyamatosan kommunikálnak egymással, értelmezik a külső és a belső jeleket, így hozzák létre valóságunkat.

Nagyon kevesen hallgatunk a testünk üzeneteire, mert elveszünk a gondolatainkban. Pedig a test fantasztikus barométer: azt mutatja, hogy vagyunk, nem pedig azt, mit gondolunk arról, hogy vagyunk.

Gyakorlatilag minden, ami kiemeli az embert az állatvilágból - a beszéd, a gondolkodás, a szeretet és a gyûlölet -, egymáshoz fûződő kapcsolataink terméke.

Úgy adjuk át egymásnak a hangulatunkat és érzelmi állapotunkat, mint egy vírust. Ne is álmodjunk róla, hogy titkolni tudjuk a közérzetünket. Azt ugyan valószínûleg senki sem tudja, mire gondolunk pontosan, de a lelkiállapotunkat mindenki teljesen világosan fel tudja mérni. (...) Úgy mûködünk, mint egy mentális wifi: továbbadjuk, amit érzünk annak, akivel találkozunk, aki továbbadja annak, akivel ő találkozik, a hullámok pedig elérik a barátokat, a munkatársakat, a szomszédokat, az egész közösséget, várost, országot... bolygót.

Mélyen legbelül senkit sem érdekelnek a célok - az embereket kizárólag az érdekli, szeretik-e őket.

Mindnyájunkban megvan a képesség kapcsolatot létesíteni egymással. Csak annyi kellene hozzá, hogy kevesebbet foglalkozzunk a felénk áradó fölösleges információkkal, valamint azokkal az elvárásokkal, hogy legyünk valaki mások. Ehhez nem kell politikai változás, nem kell új vallást alapítani. Egyszerûen csak meg kell tanulnunk navigálni az általunk létrehozott világban, hogy kevésbé elszigeteltnek és riadtnak érezzük magunkat.

A gyermek agya olyan, mint a frissen hullott hó - mi meg hatalmas hótaposókkal összejárkáljuk, és benne hagyjuk a lábnyomunkat. A mi szüleink ránk sózták az összes hülyeségüket, az ő szüleik rájuk zúdították az ő marhaságaikat, és így tovább egészen az első gerincesekig. Ha meg akarjuk állítani ezt az ősi váltófutást, akkor muszáj tudatosítanunk a tökéletlenségeinket.

A csecsemő agyát a világhoz és az emberekhez fûződő kapcsolata formálja. Az interakciók idegrendszeri aktivitást váltanak ki, és alakítják az idegpályákat. Ahogy a baba növekszik, a genetikai hajlam és a tapasztalások összjátékából születik meg a személyiség.

Aki nem él át kudarcot, az nem is harcol. Aki próbálkozik, kudarcot vall, próbálkozik, kudarcot vall... ő az igazi újító, ő az igazi győztes.

Rengetegen támadják az eredeti ötleteket, elsősorban azért, mert nekik olyan nincs. A tanároknak azt kellene megtanítaniuk, hogyan öntsék a diákok szavakba a jó ötleteket anélkül, hogy közben a helyesíráson aggódnának.

Az ember elvileg pont azért jár iskolába, hogy ott megkapja a kíváncsiság fellobbanásához szükséges szikrát. Aki kíváncsi tud maradni, az egész életében csillagos ötösöket fog gyûjteni anélkül, hogy ezért sztárnak kellene lennie.

A gyerekek kielégíthetetlen étvággyal szívják magukba a tudást. Minden érdekli őket, a lényeg, hogy elegendő ingert kapjanak. Aztán elkezdenek iskolába járni. És az érdemjegyek megölik a kíváncsiságot. Az osztályozásnál gyorsabban semmi sem oltja ki az érdeklődést.

Ha nem férünk be semmilyen skatulyába, nem baj, találjunk fel új skatulyát!