Ruby Wax

A legtöbb ember reménytelenül kevés információval rendelkezik arról, milyen korlátok közé szorít bennünket fajunk állati múltja. Bizonyos értelemben sok mindent elértünk (tudunk például kaszinótojást készíteni), de érzelmileg még mindig a vízi életformák szintjén tengődünk. Én azt vallom, figyelembe kell vennünk, milyen hatással van ránk fajunk őstörténete. Tehetünk úgy, mintha civilizáltak lennénk, de hiába eszünk késsel-villával, a felszín alatt még mindig primitív őseink püfölik a dobokat.

Mindannyian született pesszimisták vagyunk, mert ez biztosítja fajunk fennmaradását. Készen kell állnunk a vészhelyzetekre. Ezért vagyunk hajlamosak a szépség helyett a negatívumot meglátni mindenben. Valaki egyszer megjegyezte, hogy öt negatív gondolatunkra csak egy pozitív jut. A mi kultúránkban azonban nem a hirtelen felbukkanó meteorit fog kinyírni bennünket, hanem olyan dolgok, mint a határidők meg a jelzáloghitelek. A költségvetési hiány elől nem lehet elfutni.

Az az elméletem, hogy a stresszt csak a nyelv kialakulása után ismertük meg. Amikor már szavakkal gondolkodtunk, és nemcsak elhajítottuk a lándzsát, hanem ki is elemeztük magunkban, hogy jól vagy rosszul hajítottuk-e el. Általában arra jutottunk, hogy rosszul.

Embernek lenni azt jelenti, hogy képesek vagyunk felvállalni a gyengeségeinket. Ha ezt megtesszük, a környezetünkben élők együtt fognak érezni velünk.

Időnként le kell lassítanunk, hogy észleljük azt, ami körülvesz bennünket. Nem azt mondom, hogy örökre álljunk le, csak legalább tankolni torpanjunk meg néha, mielőtt visszamennénk az életnek nevezett versenybe.

Mivel a szokások rabjai vagyunk, végül folyamatosan robotpilóta-üzemmódban maradunk, és semmit sem érzékelünk magunk körül. Észre sem vesszük, és az egész életünk összefûzött események láncolata lesz, mi meg lemaradunk róla. Vakációk, esküvők, karácsonyok (...) - mindent automaták módjára végzünk, hogy túlessünk rajta, és haladhassunk tovább a következő tennivalóra. Meg kell néznünk a videofelvételeket, hogy egyáltalán emlékezzünk ezekre az eseményekre.

Amikor túlterheljük a számítógépet, van annyi eszünk, hogy kikapcsoljuk, és várunk egy kicsit, mielőtt újraindítanánk. Miért nem tudjuk megtenni ugyanezt önmagunkkal anélkül, hogy kudarcnak élnénk meg? Nem azt javaslom, hogy nyugodjunk le (jaj, de utálom ezt a kifejezést, meg azokat is, akik használják), de ha képesek lennénk egy e-mail-áradat után pihentetni az ujjainkat, hogy odafigyelve tudjuk megenni a sajtburgert, akkor, ha nem is habos torta, de legalább roppanós sült krumpli lenne az élet.

Sok állat képes felidézni, mi veszélyes és mi nem, de az állatok ilyesmi miatt nem aggódnak. Az egér nyilván emlékszik arra, hogy a macska halálos veszélyt jelent számára, és ha találkozik vele, eliszkol. De nem aggódik emiatt, nem hánykolódik egész éjszaka azon rágódva, hogy ez akár másnap is előfordulhat, hanem egyszerûen elpucol. Az egér jól csinálja. Mi nem.

Az a gond, hogy a rengeteg kommunikációs csatorna ellenére magányosak vagyunk. És minél kevésbé érezzük szükségét az érzelmi kapcsolatok kialakításának, annál jobban kopnak az ilyen irányú készségeink. Akár egy életet is el lehet tölteni az interneten, de a gép előtt ülve sosem fogjuk átélni ugyanazt, mint amikor egy hús-vér ember ránk mosolyog. Talán épp azért veszítettük el az emberi összetartozás érzését, mert egy vigyorgó sárga fej nem fejez ki mindent.

A boldogságnak mindössze három lényegi összetevője van: a barátság, a szabadság (amikor senki tulajdona nem vagyunk) és a górcső alá vett élet. Minél több hiányzik ezekből, annál jobban vágyunk hatalomra és pénzre, és az mindig boldogtalansághoz vezet.

Akármilyen emelkedett hangulatba kerülünk is, nem tart sokáig. Az érzelmi felfokozottság nem tartható fenn az örökkévalóságig. Még ha a szerelem érzése ki is tart a házasságig, eljön az a nap, amikor ránézünk életünk párjára, és nem értjük, hogy kerülhettünk ilyen helyzetbe. Eljön az a nap, amikor ülünk az asztalnál, és felfordul a gyomrunk attól, ahogy a másik rág. Minden véget ér.

Hasonló kapcsolatban állunk az elménkkel, mint lovas a lovával. A ló (az elme) néha szeretne szabadon vágtatni vagy páfrányt legelni, ezért kitépi kezünkből a gyeplőt, és közben majdnem kirántja helyéből a vállunkat. A tudatos jelenlét nyelvén mindez azt jelenti: ha megrántjuk a gyeplőt, akkor az elménk csak még jobban fog tiltakozni. De ha csak gyengéden meghúzzuk, közben csettintünk, mint a cowboyok, és még azt is hozzátesszük, hogy "hó, öregfiú!", akkor elménk fokozatosan lelassít és engedelmeskedik, végül pedig odasúghatjuk neki, hogy "köszönöm". Ha elménk el akar vágtatni velünk, és erőszakosan visszarántjuk, akkor ledob bennünket, és elnyargal. Ha empátiával fordulunk önmagunk felé, ha ellen tudunk állni a követelőző gondolatoknak, akkor viszont elcsendesedik.

Képzeljük el, hogy elménk egy palack tiszta víz, és az alján homok van. Amikor elménket felzaklatják a gondolatok vagy az érzelmek, az olyan, mintha felráztuk volna az üveget: a homok felkavarodik, a víz zavarossá válik. Ám ha nyugodtan tartjuk a palackot a kezünkben, a homok leülepedik, ahogy a gondolataink is lecsillapodnak, ha egyszerûen csak figyeljük őket, és nem kezdünk el azonnal reagálni rájuk. Mint említettem: érzelmi problémákból gondolkodással nem fogjuk megtalálni a kivezető utat. Csak mélyebbre ássuk magunkat, ha megpróbáljuk kideríteni, miért érezzük, amit érzünk. Olyan ez, mint a hínár: minél inkább vergődünk, annál jobban belegabalyodunk. El kell fogadnunk, hogy a gondolatoknak nem tudunk gátat vetni, a történéseknek azonban igen.

Nem futhatunk el az árnyékunk elől, hiszen követ bennünket mindenhová. Ám ha mi futunk az árnyék felé, menekülni kezd előlünk.

Nem tesz jót, ha rágódunk valamin - ilyenkor csak ide-oda forgatjuk a gondolatot, mint a falatot a szánkban, amelyet aztán sosem nyelünk le.

Ha gyakran ismételgetünk egy gondolatot, tett lesz belőle. Ha sokszor ismételgetünk egy tettet, szokássá válik. A gyakran ismételgetett szokás merev személyiséget eredményez. A merev személyiség pedig a végzetünkké válik.

Agyunk és ebből adódóan személyiségünk szobrászai, alapanyagai egyaránt mi vagyunk.

Lehet, hogy örökölünk néhány béna gént, de azok nem feltétlenül kapcsolnak be. Olyan ez, mintha egész életünkben cipelnénk egy kézigránátot, ám soha nem húznánk ki a biztosítószeget.

Ez a gáz a függőségben: addig tart, amíg véget nem vetünk neki - vagy az nekünk.

A depresszió (...) lassan, észrevétlenül közelít, az ember úgy érzi, ő egészen egyszerûen ilyen lett. Olyan ez, mint egy ránc, amelyet már megszoktunk, és azt hisszük, mindig is ott volt.