Ruby Wax

Ha házasok vagytok, akkor eddig valószínûleg megúsztátok nagy macera nélkül, mert ahol gyerek van, ott a házasfelek nem figyelnek annyira egymásra. Mindig van miről beszélni: a gyerekekről. Panaszkodtok a "szörnyû" kamaszkor miatt, forgatjátok a szemeteket, és alig várjátok, hogy felnőjenek. De vigyázzatok! Amikor a gyerekek valóban felnőnek, és kirepülnek, előfordulhat, hogy egymásra néztek, és nem lesz mit mondanotok. A gyerekek a legjobb figyelemelterelés, de sose felejtsük el, hogy egy nap majd elköltöznek.

Nagyon kevesek jutnak be abba a szent birodalomba, ahol a 80 évesen is szerelmes és hûséges emberek élnek, de mindenkinek sikerülhet, ha megtanuljuk, hogy az élet kompromisszumok sorozata, mi pedig tele vagyunk ellentmondásokkal. Egyszerre akarunk mindent: izgalmat és biztonságot, társaságot és magányt, beszélgetést és csendet, szabadságot és korlátokat; és ha ezt rendbe tudjuk rakni a fejünkben, akkor nem vádoljuk majd azzal a másikat, hogy becsapott bennünket.

Mindenki a maga életének belsőépítésze.

A boldogság arra vágyni, ami megadatik, nem pedig megszerezni, amit akarunk.

Szülő és gyermeke egy egység, szimbiózisban élnek, reagálnak egymásra, egymáshoz tapadva járják a tangót, egyik sem szabadulhat a másiktól. Alapvetően ez a tánc határozza meg a gyermek személyiségét. Örököl ugyan géneket, de azok a mi hatásunkra, elsősorban az interakciók révén aktiválódnak vagy némulnak el, így alakulnak ki később a képességek és személyiségjegyek.

A gyermeki agy kész aknamező, amelyen aknák később felrobbanhatnak, ha túl nagy a nyomás. Az egész az iskolában kezdődik, ahol a tanulóknak akkor is teljesíteniük kell, ha egyáltalán nem érdekli őket az adott tantárgy.

Az iskolában annak alapján mérik az intelligenciát, ki milyen hatékonysággal képes tényeket megjegyezni, majd számonkéréskor visszaböfögni. Én ezt "mentális hányásnak" nevezem.

Figyelemgazdaságban élünk, amelyben a marketingesek pontosan tudják, hogyan váltsák ropogós bankóra legértékesebb vagyonunkat, a figyelmünket. A figyelem mérőegysége az ő világukban a szemgolyószám. Akármerre nézünk, mindenki azért versenyez, hogy az ő termékét nézzük: az utcán, a monitoron, a buszon.

A boldogság részben azt jelenti, hogy nem kell folyamatosan kergetnünk.

A legtöbben életünk felét ábrándozással töltjük. Néha szép dolgokra gondolunk, általában azonban csupa negatívumra: olyasmin rágódunk, olyasmi miatt aggódunk, ami már megtörtént - vagy éppen nem történt meg. Én úgy döntöttem, elég sok mindenről maradtam már le emiatt, és többről már nem akarok. Azért végzek mindfulness-gyakorlatokat, hogy az első sorból nézhessem az életemet, szünet nélkül.

A párkapcsolat akkor omlik össze, amikor megszûnik a kommunikáció, és ezen nem csak azt értem, hogy nem beszéljük meg, mit csinálnak a gyerekek. Ha már nem érdeklődünk az iránt, mi zajlik a másik életében, a kapcsolat megszakad.

A felhők változnak, ahogyan a gondolatok is - néha súlyosak, viharosak, sûrûk, átláthatatlanok, máskor mesésen vattaszerûek. Ám akármilyenek is a felhők, a tiszta kék égbolt mindig ott van felettük.

A megbocsátás az oldószer, amely feloldja az önhittségünket összetartó ragasztót. Lazítja a "nekem igazam van, te meg tévedsz" érzését. Amikor meg tudok bocsátani, felismerem mások emberi mivoltát.

Ha Jézus a mi bûneinkért halt meg, akkor igazán kár volt. Még mindig bûnösök vagyunk. Ennek egyik bizonyítéka, hogy annyi pénzt szórunk el a templomokra, amennyiből háromszor meg lehetne etetni a Föld teljes lakosságát.

Társadalmunk ma azt tekinti sikeres embernek, példaképnek, aki három percre sem áll meg egész nap, mert tárgyalásról ebédre, onnan edzésre, onnan megbeszélésre, onnan pedig koktélpartira rohan. Véleményem szerint azonban (...) más lények tudják, hogy mi a dörgés. A madarak például több ezer kilométert vándorolnak a költőhelyükre, majd visszarepülnek (...) oda, ahonnan jöttek - mégsem panaszkodnak. Nekünk nem kell sem úszva, sem repülve, sem futva megtennünk több ezer kilométert, mégis össze akarunk esni a fáradtságtól, pusztán azért, mert tartani akarjuk a lépést a szomszéddal... aki tartani akarja a lépést az ő szomszédjával, aki viszont már az idegösszeroppanás szélén áll.

Mit tegyünk, ha a párunk leordítja a fejünket, pedig nem is mi hibáztunk, hanem ő? Higgadt, halk hangon jelentsük ki, hogy megértjük, amit mond, de ki kell mennünk vécére, mindjárt jövünk. (A vizelési ingerrel soha senki nem tud vitatkozni.)

Állandóan költözködöm, keresem a biztonságot. Igyekszem otthont találni, de sosem sikerül.

Mindannyian agyonhajszoltak vagyunk, mindannyian... vagyis a legtöbben... vagyis néhány barátom biztosan. Természetesen azokra gondolok, akik a szabad világban élnek, háborútól, éhínségtől, pestistől és varangyesőtől viszonylag távol. Azokra a szerencsésekre, akik jó helyen és jó időben születtek, és ezzel megütötték a főnyereményt. És mégis mi, a győztesek panaszkodunk a stresszre. Miért nem tudjuk élvezni, hogy akár százkilenc évig is elélhetünk? Saját fogainkkal! Pezsgőt kellene bontanunk pusztán azért, mert tudunk levegőt venni.

Folyamatosan teljesíteni és versengeni vágyunk, de fogalmunk sincs, miért. Fel kell ráznunk magunkat a bódulatból, le kell számolnunk a régi gondolkodásmóddal, nem szabad folyton valamin rágódnunk és aggódnunk - ideje lenne végre szó szerint észhez térnünk. Csak így tapasztalhatjuk meg az életet: nem szavak, hanem látvány, illat, hang, tapintás, ízek révén... hány falatot nyeltünk ma le anélkül, hogy megízleltük volna? Nem tudom, mikor aludtunk el a kormánynál, mert az biztos, hogy földi létünket éberen kezdtük. Primitív őseink füleltek minden gallyroppanásra, minden levélsusogásra. Ma viszont robotpilóta-üzemmódban, őrült tempóban vágtatunk át az életen, hogy elvégezzük, amit kell, és aztán betehessük valamelyik fiókba.

Azon kellene munkálkodnunk, hogy békében éljünk, nem azon, hogy kipipálhassuk a következő feladatot is a listánkon, miközben azt hajtogatjuk magunknak, hogy amint azzal végeztünk, AKKOR majd elkezdünk élni. Ne halogassunk tovább - fogy az idő. Vagy megtanulunk felébredni, vagy álomtól kábán sétálunk a halálba.