Ruby Wax

A szülés: annyira fáj, hogy az ember legszívesebben lerágná a karját; a könyvírás hasonló, csakhogy több mint egy évig tart a tágulás. Aztán amikor végre napvilágot lát, és remekül boldogul (első helyre kerül az eladási listákon), akkor jaj, anyám, az ember mégis újra neki akarja durálni magát.

Az érzelem is olyan, mint a feleség a régi viccben: vele együtt élni képtelenség, nélküle meg lehetetlen. (...) Érzelmek nélkül zombik vagyunk. Igazából nem is úgy van az, hogy "gondolkodom, tehát vagyok", sokkal inkább úgy, hogy "érzek, tehát vagyok".

Az agy és a test folyamatosan kommunikál egymással, mindkettő hat a másikra. Ha boldognak gondoljuk magunkat, a testünk is boldog, és fordítva.

Az együttérzés az az összetartó erő, ami miatt érdemes élni.

A gyermek elméjét a szülő formálja. Minden pillantás, minden reakció, minden szánkon kicsúszó szó befolyásolja, mivé lesz a gyermekünk. Mielőtt bepánikolnánk, és már keresnénk is a Xanaxot, sosem késő megtanulni változtatni a viselkedésünkön, gondolkodásunkon és érzelmeinken, hogy a gyerekeinkből jobb eséllyel váljon rugalmas, kiegyensúlyozott és alapvetően jobb ember. A jó pap is holtig tanul.

Az a kérdés gyötör bennünket, hogy valamiféle értelmet kellene találnunk az életünkben. Ezért vagyunk mi (főleg az egzisztencialisták) nagyon-nagyon boldogtalanok. A páviánok még mindig végigbulizzák az életüket, mi meg (a hozzájuk képest) kevéske hajunkat tépjük, hogy kiderítsük, miért nem érezzük elég jól magunkat. Az ég szerelmére, mi állunk a tápláléklánc csúcsán, mi a csuda bajunk van?

Az őskorban az egész napos öldöklés és gyûjtögetés után körülültük a tüzet. A tûz körül ücsörgés szokása egészen a közelmúltig fennmaradt, csak az 1950-es években vette át a helyét a tévénézés. Még akkor is együtt ücsörögtünk, de már nem beszélgettünk, nem gondolkodtunk. Ma meg már nem is ugyanazon a díványon ülünk, nem is ugyanazt a képernyőt bámuljuk, mindenki a saját kütyüjével van elfoglalva, és észre sem veszi, hogy valahol még lobog a tûz.

Szeretjük azt képzelni, hogy a gondolataink határozzák meg, kik vagyunk; azt hisszük, a fejünk egy hatalmas számítógép. Mi vagyunk a saját valóságshow-nk sztárjai, mindenki más csak statiszta. Bár tudjuk, hogy másnak is megvan a maga valóságshow-ja és véleménye, valahol mélyen azt hisszük, ők csak azért ilyenek, mert megtévesztették őket, és egyébként sem észkombájnok. Ezért mosolygunk önelégülten, forgatjuk a szemünket, amikor más elmondja a véleményét. Néha elfelejtjük, hogy mindenki más csatornát néz: a sajátját.

Nem úgy mûködik a dolog, hogy felmerül bennünk egy gondolat, és annak megfelelően cselekszünk, hanem éppen fordítva. Ha egyszer csak megfogalmazódik bennünk, hogy 1 ."Meg kell vennem ezt a cipőt, mert akciós, és ilyen áron soha többet nem tudok ilyen jó cipőt venni", vagy 2. "Azt hiszem, egész életemet az örmény teknősök megmentésének fogom szentelni" akkor azt hisszük, ezek a gondolatok csak úgy megszülettek. Valójában azonban az agyunknak az a 99%-a, amelynek mûködéséről nem is tudunk, már meghozta a döntést. A gondolat csak a jéghegy csúcsa. Ha megvesszük a cipőt, vagy biztonságba szállítunk egy teknőst, már egy korábbi döntés hatására cselekszünk. Ennyit a szabad akaratról. A gondolataink az agy többi részéhez beszálló stopposok.

Az "én", aminek képzeljük magunkat, nem fix, nem szilárd. Az "én" sokkal inkább hasonlít egy homokkupacra, amelyet süvítő szelek hordanak ide-oda, a kismillió információ ugyanis újra és újra átalakítja az idegrendszeri kapcsolatainkat. Az "én", aki elkezdte olvasni ezt a mondatot, már nem teljesen ugyanaz, mint az az "én", aki a mondat végére ért. Ezredmásodpercről ezredmásodpercre változunk. A memória tartja össze az éntudatunkat, ezért nem ébredünk egyik napról a másikra feministaként, aztán másnap meg úgy, hogy bohócnak állunk.

Mindannyian úgy születünk, hogy képesek vagyunk három lépés távolságból, kritika nélkül szemlélni a gondolatainkat, csak aztán elfelejtjük, hogyan kell csinálni. Gátizmunk is van, mégsem használjuk.

Néha jobban szenvedünk az érzelmektől, mint a testi fájdalomtól, ezért szánunk olyan sok időt arra, hogy eltemessük őket, vagy legalább elmeneküljünk előlük. Egyszer csak kialakulnak, és túszul ejtenek bennünket, amíg úgy nem döntenek, hogy odébbállnak.

A gondolataink nem tudják pontosan kifejezni azt, amit fizikailag érzelemként élünk meg. A szókincsünk is korlátozott, csobogó csermely csupán az érzelmek Niagara-vízeséséhez képest. Több ezer érzelmet élünk meg, ebből azonban csupán néhány tucatot tudunk megnevezni.

Lehet az ember vak, süket, hiányozhat akárhány végtagja vagy lábujja, de akinek az érzelmei hiányoznak, az bizonyos értelemben nem is ember.

Néha azt mondjuk, ösztönösen érzünk valamit, és annak megfelelően is cselekszünk, mintha az ösztönünk valami vénséges tibeti bölcs lenne. Az ösztöneink néha jót súgnak, ám sokkal többször tévednek. Ha az ösztönök tévedhetetlenek lennének, sokkal többen kaszálnának nagyot Las Vegasban. Százmilliárd agysejtünk van, talán jobban tesszük, ha az agyunknak hiszünk.

Sokszor az önértékelésünk teljesítményhez kötődik: remekül vagyunk, ha sikereket érünk el, és gyötrődünk, ha valamiben kudarcot vallunk. Jojózik az önbecsülésünk attól függően, milyen érdemjegyet adtunk magunknak. Az együttérzés azonban arra tanít, hogy egy-egy kudarc nem az egész lényünk csődje, csupán annyit jelent, hogy azt az egy dolgot elbaltáztuk. Aki könyörületesebb önmagával, könnyebben kér bocsánatot, és hamarabb látja be, ha hibázott. Az önbecsülése nem forog kockán, mert nem gondolja magát alapjában véve rossz embernek vagy csődtömegnek. Ha valaki nem tud önmagával együttérezni, általában dühbe gurul, ha rámutatunk egy hibájára, mert ezzel azt a tudatot tápláljuk benne, hogy nem elég jó.

Az együttérzés kérdésében nincsenek kőbe vésett szabályok. Ha késztetést érzünk arra, hogy segítsünk, az elég. Sokszor az is elég, ha nem teszünk semmi különöset, csak ott állunk valaki mellett, és vele vagyunk a szenvedés közepette.

Az idő múlásával nyilván minden párkapcsolat változik, de ha el tudjuk érni, hogy továbbra is érdekeljen bennünket a másik, és nyitva tudjuk tartani a kommunikációs csatornákat, tartós lesz. Ha azt tapasztaljuk, hogy nincs bennünk semmi közös, akkor szerintem nem szégyen kijelenteni, hogy itt a vége. Egyes boldogtalan párok valóban elhiszik, hogy muszáj addig nyelniük az epét, amíg a halál el nem választja őket.

Olyanokat is ismerek, akik összeházasodtak valakivel, akit szerettek, aztán sok évvel később kijelentették, hogy a társuk már nem az az ember, akit megismertek. Miért lep ez meg mindenkit? Tíz év alatt a testünk minden egyes sejtje kicserélődik - ugyan mennyi az esélye, hogy két ember ennyi idő után is talál még közös témát? Lehet, hogy az egyik új sejtkupacnak egyáltalán nem rokonszenves a másik új sejtkupac.

El kell fogadnunk, hogy a változás az egyetlen, ami állandó. A testünk és elménk inkább ige, mint főnév: virul, pusztul, öregszik, feltöltődik, energiát nyer.