Rúzsa Magdolna

Most meg találtam rólam egy képet, kicsi vagyok, még hunyorgok, s félek, s ahogy nézem, hát egyszer csak látom, Õ már ott állt mellettem.

Õ az enyém volt, és csak ő tudta, én meg másé, az épp nagyon unta, és csak néztem - na most hova dőljek, s Õ már ott volt mellettem.

Az meg kitépte egyben a szívem, aztán eldobta messzire innen, én meg reszkettem, semmit se tudtam, Õ meg ott állt mellettem.

Feszül a csend, ma is hazakísért, ül az ágyamon. Lebben a függöny, játszik a fény a vállamon. Ide csak állni jár az idő, vagy meg sem érkezik. Ó hogy várlak, csak várlak, miért nem vagy itt?

Egyszer rám hajolhatnál S akkor nagyon kívánnál S én meg ott feküdhetnék Kicsit nagyon remegnék. Egyszer elkergethetnél Aztán sírva kérhetnél Aztán átölelhetnél S hagynám: kiengesztelnél.

Nyár van, olvad a málna a számban, Égek egy könnyû lázban, Ha a váll a vállhoz ér! És minden percben nyár van, A csókod pihen az ágyban, Lassan ébresztem, Hátha az ajtóban utolér... És lassan lüktet a város, Ketten falnak egy lángost, Én még semmit sem ettem, Mert szerelmes vagyok beléd...

Egyszer úgy kopoghatnál Mintha nem is te volnál Aztán nagyot nevetnél Mintha mégis te lennél. Egyszer eljegyezhetnél Gyémántgyûrût vehetnél S akkor úgy is tehetnél Mintha tényleg léteznél.

Ember, a világból csak A sajátod érdekel, A szükség határát, ó, ritkán hagytad el. Azon túl szintén van világ, Gondolhatod, ott gondolnak rád, S értük a mindent jól vigyázd!

A mai világban olyan sok a hamisság, de van néhány bolond, mint én is, akik még hisznek az őszinte, tiszta utakban, még akkor is, amikor már sokan kinevetik őket. Õk akkor is csak mennek és üldözik az igazságot...

Hányszor éreztem, hogy fázol velem, Már a kezem sem nyúlt feléd. Még egyszer hozzám értél, megszorítottál, Azt mondtad, nem engedsz el, mégis itt hagytál.

Néha még az égen kereslek. Tudom, hogy a Földön nem találnék rád! Néha még a mélyben kereslek. Már tudom, az angyalom vagy, És álmomban vigyázol rám.

Vágyom, úgy vágyom két karodban hamvadni el, Angyalom, Gábriel, Az álom szárnyat bont bennem és égig emel, A hajnal ne jöjjön el.

Éreznem kell az érintés selymét, Nem ölel így a Földön más. És szíve dobban, mélyében lobban Egy ismerős pillantás.

Ablakból kémlelt, édes Mennyország, Titokban nézted furcsa járását, Álmodtál róla, nem vált valóra, Csak nézted, hogyan megy tovább.

Beakad a hang, és egy ágon libeg tovább, betapad a szó, ahogy a lélek (hopp!) odébb állt. Repdesek melletted, de te nem látsz, nem hallasz, te csak a felhők közt dúdolgatsz.

Egyszer arra járhatnál Egyszer rám találhatnál S akkor belém eshetnél S rögtön el is vihetnél Vagy inkább ottmaradhatnál Nálam bekuckózhatnál Simán átölelhetnél S csak hallgatnál és kérdeznél.

Nem is az a lényeg, hogy hol vagyok, hanem hogy a békességet megtaláljam. Szerintem erről szól az adventi időszak. A magunk békéjét kell megtalálnunk, a helyünket a világban, hogy megértsük, hol tartunk, s jó úton járunk-e.

A Balatonon többnyire mindenkinek jókedve van (...). Ide szórakozni, lazulni járnak az emberek - olyan, mintha úton odafelé mindenki bevenné a jókedv-bonbont.

Sokszor tényleg csak az is elég, ha valaki rád nyitja az ajtót, s azt érzed: odafigyelnek rád.

Minden év végén próbálok egy kicsit mérlegelni: hiszek abban, hogy ez a lecsillapodás nem csak a kevesebb munkáról szól, hanem arról is, hogy visszatekintek arra, mi történt az évben, levonni a tanulságokat, elengedni, feltölteni a lelket.