Sándor Erzsi

Rengeteg módja van annak, hogy egy szülő alkalmatlanná tegye a gyerekét az életre. Az egyik legpokolibb az, ha nem nézünk szembe az adottságainkkal és a tényekkel. Illúzióba ringatni egy gyereket csak azért, mert mi magunk nem vagyunk képesek elviselni a bizonyosság terhét, jelentős bûn.

Mindent elkövetnek a nevelők, hogy a gondjaikra bízott gyerekeknek ne a televíziós szappanoperák szereplői jelentsék a családtagokat, de a lehetőségeik végesek, a gyerekek igényei pedig csak azért nem végtelenek, mert megtanulják fegyelmezni a vágyaikat és az álmaikat is.

Nem lehet a gyerekünk helyett becsvágyónak lennünk. Persze lehet, de kegyetlenül fogunk csalódni az eredmény láttán. Az önkifejezés mûvészete nem az, hogy halálba kerámiáztatjuk vagy muzsikáltatjuk a vak gyerekünket, aztán elájulunk bármitől, amit előállít.

Nem mintha a látó, többségi társadalom tolerálná a saját átlagos tagjait, ám a kisebbségtől, a fogyatékosoktól ezerszer többet vár el az elfogadáshoz, mint saját magától. A kivételessé válás pokoli útját viszont nem könnyíti meg számukra. Az átlagos képességûeknek meg azt üzeni, hogy itt vagyunk mi, látón, mozogva, hallva, beszélve és középszerûen, és nekünk sincs munkánk! Mit is akarnátok akkor ti, akik zûrösek vagytok, és eleve el kell tartanunk titeket. Csak utánunk!

A beszélőszoftver és a számítógép van akkora jelentőségû a vakok életében, mint a tûz megjelenése az emberiség történetében.

Egyszerûen nem tudok elképzelni olyan gyereket, akinek jót tesz a szigor, a fegyelem, az önmagáért való rend, a követelményektől és a megfelelési kényszertől összeszûkült gyomor.

Nehezen értettem meg, és talán ma sem értem, csak elfogadom, hogy ez a látásdolog, a látvány maga mégsem annyira fontos a vakoknak, mint nekünk. Mert mi van akkor, ha fontos? Nem érdemes egy életet az állandó csalódásra és vesztésre pazarolni.

Már nem vagyok formálható, és legfőképp nem bírom már a rengeteg harcot, amelyet sok-sok emberrel kell megvívni egy ügyért - amelyben ráadásul eleve nem hiszek.

Az életben vannak értelmetlen és megmagyarázhatatlan pillanatok, akár hosszú percek is. Fölösleges megrendezni őket, hogy gondosan kitisztázzunk minden mondatot és célt.

A színész akkor jó, ha olyan, mint a gyerek a játszótéri homokban. Órákig képes a mûanyag vödrét tologatni, és látja, hogy az egy óriási kamion. Így kell játszani a színpadon.

Érdekes, hogy az ember egyszer csak abban a városban akarna lakni, amelyikben dolgozik. Lakást szeretne, gyereket, legalább egy kutyát. Vacsorát akar főzni, és bevásárolni a hétvégeken. Inget akar mosni és gyerekruhát, és menthetetlenül elveszti az eszét, amit addig sem racionális problémamegoldásra használt.

Halálra van ítélve minden kapcsolat, amelyik színházban köttetik, akár bévül legyen, akár kívüle.

A színész csöndről álmodik, miközben képtelen csöndben maradni, ha mégis, azonnal orvost hívnak hozzá.

Nekem nem foglalkozásom van, hanem hivatásom - ez az a mondat, amit életük végéig ismételnek a színészek. Eleinte azért, mert tényleg élvezik, később meg azért, mert fogva tartja őket a szer, és nem bírnak lejönni róla.

A színész egész személyiségét és az idegrendszerét is a színpad szolgálatába állítja.

Az ember bármire képes, hogy elaltassa az ösztöneit.

Nyári színház, tanyaszínház, szekérszínház, csûrszínház, pajtaszínház - nincs a magyar népi építészetnek olyan vívmánya, amelyből szempillantás alatt ne lehetne színpadot rittyenteni, és nincs a magyar színészek között egy sem, aki arra fel akarna lépni. Aztán mégis. Mert van az a pénz. Illetve éppen hogy nincs.

Aki olvasópróbára teljes szövegtudással érkezik, az premierre nem lesz jobb, csak hangosabb.

A sikernek ára van, és nem receptje.

A rohadt szerelem elpusztít, fölzabál, megsemmisít, ez maga a pestis.