Sándor Erzsi

Az ember nem kér folyton segítséget, hanem megold mindent egyedül, fegyelmezetten, legfeljebb utólag, siker esetén sokat beszél róla, és hajlong a képzeletbeli színpadán, tomboló sikert remélve.

Nagy úr a szakértelem, néha nem árt fejet hajtani előtte.

Annak, hogy valaki ilyen rendellenességgel világra jöjjön, legföljebb akkora a valószínûsége, mint a lottó ötösnek. Ha megnyertük volna, vajon nagy hangon kérnénk-e ki magunknak, hogy mért pont mi, mért pont most, és mért nem valaki más, valahol másutt?

Nem tapasztaltam meg a világot elrendező isteni mérlegelést, amelyik ha az egyik kezével elvesz, a másikkal ad. Azt láttam, hogy ha elvett, akkor az jól el lett véve.

Ha nem is beszélgettünk az életünket érintő legfontosabb dolgokról, de legalább röhögni tudtunk együtt. Nem kevés ez egy házassághoz, de biztosan tudhatóan nem elég.

Bárhová indulunk, az út vége ugyanaz lesz. Csodák pedig nincsenek.

Mindenkinek mindig az a legnagyobb teher, amit éppen cipelnie kell, és biztosan nem járna jól, ha hirtelen elcserélhetné valami másra. A sajátjával már összeszokott, ismeri, tudja, hol esik fogás rajta, hol áll a lehető legjobban kézre.

Az áldozathozatal hálás szerep, kitölti az ember mindennapjait, értelmet adhat akár egy egész életnek is. Ha úgy döntök, hogy szegény, magatehetetlen, vak gyermekem életének megkönnyítését tûzöm ki célul, akkor két embert biztosan boldogtalanná teszek. Magamat, mert lemondok a saját életemről, és Tomit, mert nem hagyom, hogy élhesse az övét.

Az ép gyerekek nyilván a tökéletes formák biztonságában élnek. A világ éppen olyan, mint ők, és számukra ezt tükrözi vissza minden. Az ő anyukájuk a legszebb, az apukájuk a legerősebb. Ha meg nem, akkor sem tûnik fel, mivel az imprinting, a követési reflex megoldja nekik, hogy ne legyenek kétségeik. Aki olyan, mint ők, az jó, aki meg másmilyen, az rossz. Legalábbis gyanús.

A gyerekek egyáltalán nem nagy elfogadók, hanem pokoli előítéletesek, és icipici világképük foglyai.

Az óvodában már mindenféle pedagógiai megfontolások és szigorok szabják méretre az óvó nénik szeretetét, ami nevelési szabásminta mentén és a gyerek méretre igazítása szerint adagolódik, centiről centire. Megérkezik a pedagógia, ami letiltja az ölelést, a simogatást, a puszit. A bölcsődében még nem foglalkozik ezzel senki.

Nem szabad mindent megpróbálni, nem szabad annyira akarni. Mert minden jóakarat képes a visszájára fordulni. Hagyni kell valamit a természetnek is.

A természet nem hagyja magát, és végleg elrontja azt, amit eleve hibásan készített. Csinálhat mindenki, amit csak akar.

A nem kell mindig jól járni filozófiája nálunk olyannyira kódolva van családilag, hogy a mindiget bátran kicserélhetjük sohára. Ha valami könnyen jött, gyorsan és sikeresen, halálba szorongtam magam azon, hogy mi lesz az ára. Nem kellett gyakran, mert a dolgok többnyire nem jöttek gyorsan, sikeresen és könnyen. Ez a családi attitûd arra mindenképpen jó, hogy általa elfogadóbbak, kicsit türelmesebbek legyünk egymás iránt.

A családi fotók értékét a legritkább esetben adja a mûvészi kivitel.

Ha nem hazudunk egymásnak, talán megkönnyítjük az életünket, vélhetően éppen annyival, amennyivel megnehezítjük. Hosszú távon mégis ez tûnik épelméjû befektetésnek.

Amikor a felnőttek azt szeretik hinni, hogy a gyerekeknek mindig mindent pontosan meg kell magyarázni, mert csak akkor fogják megérteni az őket körülvevő embereket, eseményeket és összefüggéseket, olyankor rendre elfelejtik, hogy a gyerekek a hiányzó ismereteik hézagjait csak a saját tudásukkal képesek betömködni.

Csak az ismeret, a tudás, a megismerés, a tapasztalat segíti át az embereket a rendellenesség okozta első ijesztő traumán, és mindegy, hogy ki és miben szabálytalan. Gyerek, felnőtt, fogyatékos, cigány, zsidó vagy meleg. Nemritkán egyszerre több is, röviden: halmozott. Ha bárki veszi magának a fáradságot a találkozásra, megismerheti a másikat, és megtapasztalhatja, hogy nincs oka a félelemre.

Az ember többnyire nem egy összegben, hanem kis lépésekben adja fel az álmait.

Az orvosi mûszerek fejlettségének és az uniós előírásoknak hála ma már a huszonnegyedik hét után világra törő kis koraszülötteket minden körülmények között az élethez kell segítenie a kórház speciális osztályának. Mivel a csövek, a gépek, a technikák, a mûszerezettség megvan, és a tudomány mindig is meg fogja tenni azt, amire képes, az élethez való első esély az esetek többségében megadatik. Az eredményt hazaviheti a család, és aztán együtt hullhatnak alá a szociális háló lazára szőtt hézagjain. Hiszen a koraszülött kisgyerekek sokszor idegrendszeri és mozgássérültek. Néha még vakok is.