Schäffer Erzsébet

Az a csodálatos, hogy az emberi kapcsolatokban semmi nincs bebetonozva. Az élővilágban egyedül az ember tud rálátni a másik ember lelkivilágára.

Mindig képes az ember a változásra. Néha könnyedén, néha belátással, néha fogcsikorgatva, de képes rá.

Az ember tud egyetlen szó nélkül is utálatos lenni...

Nem akarom, hogy a kilincseim fényesebbek legyenek a gyerekeim szeménél.

Hiába ért valamit az eszével az ember. Addig, amíg át nem éli, míg a saját bőrén nem érzékeli, nem tud semmit.

A mai generáció kifejezése a reménytelenség. A mi generációnk a háború után volt fiatal, amikor az egész világ romokban hevert, mi pedig abban éltünk, hogy föl kell és föl lehet építeni. És ez reményt adott. A mai gyerekek a készbe jönnek, és az az érzésük, hogy azonnal mindent meg kell kapniuk. (...) Mi annak idején úgy éreztük, hogy valamit valamiért. Ha valamit akarok, akkor tennem is kell érte. Ma ez az érzés egyre inkább fakul. Akarom és kész.

Kezemben szorongatom az Út és Erény Könyvét, kérdem, mestere, az öreg tanító most mit üzenne. Csen úr mosolyog, hallgat. Érzem, méreget. Aztán rám néz: - Az embernek az a dolga, hogy amit odafönt kapott, azt itt, a földi életében visszaadja.

Minden titok. Az élet és a halál titka megfejthetetlen. Megnyílik, ha akarod, de ahhoz oda kell adnod magadból sokat. Ha az ember ebbe az egyetlen bizonyosságba belegondolna, lerakná a nagyképûség, az önzés, a feneketlen hiúság fegyvereit. Ha tudnánk, hogy mikor van vége, biztosan másképp csinálnánk sok mindent. Nem biztos, hogy jobban, de igyekvőbben.

Elengedni békében, aki menni készülődik, erőt kívánó tudás. Vagy tett? Ki tudja. De elviselni, hogy üres az ágy, hogy nem tudod már felültetni... Hogy nem kell senkinek a tálcán a kávé. (...) Hirtelen szabad vagy. Most már csak ezt kell elviselni. Ezt a rád zuhanó, nagy, üres szabadságot.

"Önálló élet reménye nélkül élni" annak, aki szerette, megszokta és jól használta az önállóságát - több, mint változás. Legnemesebb tulajdonságainkat kell előhívni magunkból, hogy el tudjuk fogadni ezt az élethelyzetet.

Lesz idő az ember életében, amikor a nagyvilág minden dámája, öröme és fájdalma elfér egyetlen kis szobában. Ahonnan ki se kell lépni. Mert minden megtörténik, ami két ember közt megtörténhet, akik szeretetük okán és a betegség okozta kényszerből egymás elfogadására szorulnak.

Istenem, segítsd elfogadnom azt, ami megváltoztathatatlan. És bátoríts, hogy változtassak azon, amin tudok. Végül add, hogy ezt a két vágyat össze ne keverjem.

Minden találkozás alkalom. Lehetőség. Adomány. Üres blanketta, amit kitölthet bárki, ízlése, kedve, rokonszenve, bátorsága és vágyai szerint.

Tudod, akiben sok kapu van nyitva, abba több jó és több rossz is besétál. És csak az idő hozza meg, hogy válogatni tudj. A felnőttség tanulása nem könnyû senkinek.

Minden bennünk van. Ha eltemetve is, ha mindig szem előtt - mindegy az. Ott rétegződnek az emlékek, a vágyak, a ki nem mondott gondolatok. Ott vannak bennünk az ölelések, és ott fáj bennünk a kihûlt párnák hidege. Valahol a mélyben, ott várakoznak csöndben a forró éjszakák, a lázas hajnalok, a homlokra tett hûvös kezek. (...) Nem, semmi nem veszett el. Az egyszer gondolt gondolatok sem lettek semmivé. A félrenézések se, a véletlen találkozások se, az elharapott szavak, félbehagyott mondatok, mind, mind ott vannak, legbelül. Egymást tartja, óvja, szorítja. Nevet bennünk és fáj bennünk, kiált és rendre elcsendesül ez az egyszervolt, megismételhetetlen, gyönyörû szövevény, az életünk.

Hétfő reggel volt. Az a fajta hétfő reggel, aminek nehéz nekikezdeni. A legnehezebb otthagyni a meleget a takaró alatt, és megtenni az első lépéseket a kihûlt szobában. Ágyban kéne maradni. De ez csak egy kósza gondolat, vágyakozás, amiből legfeljebb egy csontokat ropogtató nyújtózkodás marad. Az ember felkel, szétdobja az ágynemût, hogy még véletlenül se jusson eszébe visszabújni, és ezzel a kényszerû elhatározással kezdetét veszi a reggel.

Elindult a vonat, mit is tehet ilyenkor az utazó... Áll a vonatablakban, szeretet önti el és szomorúság. Az utazásnak számomra mindig is ez volt a legszertartásosabb pillanata: elhagyni a várost... Elhagyni kicsit az életet.

Ha egy falevél elengedi az ágat és lehullik az avarba, ezzel visszafordíthatatlan változás történik a világban.

Mindenkiben van belül egy gyémánt, ami az embert emberré teszi. Ezt mostanában nagyon betakarjuk. Van, aki függönnyel, lepedővel, de van, aki fával, pajzzsal, és van, aki betonba ágyazza, és azt hiszi, nem lehet onnan kirobbantani. De ez nem így van: a burkot vagy szépen, lassan lehántolgatja az ember, vagy egyszer éri egy olyan hatás, amitől leomlanak a falak.

A nők közt kevés éri be a szerető-életformával. Várni, mikor csörren a telefon, miért nem jön. Egyedül maradni az ünnepeken... és tudni, hogy ez így is marad.