Selyem Zsuzsa

Mégis mozog a föld. Mármint nemcsak a tengelye körül meg az orbitális pályáján, hanem belül, mintha zokogna, vagy röhögne, vagy köhögne.

Minden embernek megvannak a sebei, (...) és úgy lép be helyzetekbe, ahogyan a sebei irányítják.

Jobbra - vagy balra? Ezt a kettőt mindig keverem, mert a hidegháborús gyermekkorom vasfüggöny mögötti pedagógiája, úgy is mint harcias tudatlansága, azt tartotta helyesnek, ha a balkezeseket átszoktatják jobbkezességre, kerül, amibe kerül (a tájékozódási készség elvesztésébe kerül). Konkrétan kiütötték a gyerek kezéből a ceruzát, a kanalat, a hülyének is megérte. Amire esetemben nem terjedt ki a jobbkéz-terror: tenisz, varrás, konzervnyitás és vágyvezérelt gondolkodás. De ez általában nem sokat segít a kívánt irány eltalálásában.

Igazságérzetünk vérzett, mégis azt mondtuk, hogy bizonyos feltételek mellett együtt kell mûködni, hogy aztán egész éjjel ne tudjak aludni a gondolattól, hogy miféle feltételek, miféle feltételek, kígyók, békák hullanak ránk az égből évek óta, mi meg bokáig hullában állunk az átrendezett Kossuth téren, és azért fohászkodunk, hogy csak az eső ne essen.

Nemcsak kétféleképpen létezünk, életben és álomban, hanem háborúban is.

Ti is féltek, körbeálltok engem, készen arra, hogy rám ugorjatok, de érzitek, hogy körülöttetek is állnak, készen arra, hogy rátok vessék magukat, és így tovább, ott vannak körülöttük is, aztán meg azok körül is, onnan már egyáltalán nem látszom, de ti se látszotok, és azok a nagypofájúak se látszanak a hatalmas fegyvereikkel, és tök mindegy, hogy most engem szétszedtek-e, vagy sem, mert ott, ahol mi még csak porszemek se vagyunk, egészen kint, ott van az igazi élet.

Keményebbnél keményebb morális és intellektuális kódoknak kell megfelelned, s ha tényleg megfelelsz, a nagy vagányok, akik nem csak hogy leszarják a törvényeket, hanem előnyükre szarják le, ők, az emberi társadalom infánsai és hangadói, kiröhögnek az emberek közül.

Hiába látod, hogyan kellene elkerülni a katasztrófát, hiába írod meg, hogy amit most csinálunk, az semmi más, mint pusztítás, vagy asszisztálás a pusztításhoz, és ugyan senki nem tiltja, hogy megjelenjék a kemény munkával feltárt igazságod, azt viszont roppant hatékonyan eléri, hogy ne érdekeljen senkit. És ezzel már hatástalanítottak is, mindenki jámbor idiótának néz, amolyan hangyásnak, aki újfent meg akarja váltani a világot.

Tegyük fel, hogy tudósok föltalálnak egy x dolgot, amivel az emberek élete 87%-ban kényelmesebbé válhatna, de évi 8% halálos áldozattal járna, mit gondoltok, a parlament megszavazná-e a találmány forgalmazását? A hatvanas években még keményen vitáztunk erről etikaszemináriumon, és leesett az állunk, amikor az óra végén a tanár közölte, hogy az a bizonyos találmány az automobil. Ma persze már fel sem merülhetne ilyen kérdés, már 8%-os profitért is hulljon a férgese.

Csak arra lehet számítani, hogy az emberek, különféle technikák révén, boldogok lesznek, de - mivel nem láthatják át mindazon eszközök mûködését, melyeknek tökéletesen ki vannak szolgáltatva - szabadok soha.

Ha még öt percem volna az életből, mit tennék. Kiengednék minden levegőt magamból, majd újra belélegeznék, kiengedném, aztán megint be és ki, és az volna a jó, legalábbis azt szeretném, ha éppen a kilégzés közben volna vége. Ebbe a jelenetbe nem fér több szereplő. Legföljebb a fájdalom. Most viszont a nap süt, szikrázik a hó, úsznak az égen a pehelyfelhők, s lebeg a havon az árnyékuk.

A barátságos idegen és a napsütés a havas tájban rokon jelenségek, kisöccsük a japán makákók fürdőzése a Fukushima termáltavacskáiban.

Azért olyan idegölő a várakoztatási zene, hogy a kliens feladja, és oldja meg maga a problémáját. (...) Azért csak van valami jó a rendszerben, hiszen nyilván a pszichopaták azok, akik mégiscsak képesek kivárni, míg valaki föl nem veszi a telefont, és azzal, hogy valaki a központból meghallgatja a panaszukat, és próbál valamit mondani rá, az utolsó pillanatok egyikében megakadályozza, hogy egy busz, szupermarket vagy repülő felrobbanjon.

A tudatos álom fából vaskarika, de szép vaskarika.

Lehet pókerarcod, de nem lehet pókertested.

Elég sokaknak az az élettapasztalata, hogy paradoxonokban mûködik, tehát azt hisszük, hogy nem bírunk ki egy bizonyos helyzetet, és mégis kibírjuk valahogy, de aki kibírta, az már nem ugyanaz az ember.

Az embernek az élet folyamán van esélye legalább tízszer, hússzor meghalni, amíg végül tényleg rendesen feldobja a tappancsát.

Egy kicsit arról szól az élet, hogy elkészüljön a tökéletes fotó.