Sigmund Freud

Egy-egy új vicc valósággal közérdekû eseményként hat az emberekre; úgy újságolják egymásnak, mintha legalábbis győztes csata hírét tudatnák.

A viccet megalkotjuk, a komikumra csupán rábukkanunk.

Az eufória (...) valójában nem más, mint az élet azon szakaszának uralkodó hangulata, amikor pszichikus munkánkat még elenyészően csekély energia felhasználásával végeztük - a gyermekkoré tehát, amikor még nem ismertük a komikumot, nem tudtunk viccet alkotni és nem volt szükségünk humorra sem, hogy boldogok legyünk az életben.

Senki sem lehet olyan nagy, hogy szégyellnie kellene, ha alá van vetve azon törvényeknek, melyek egészséges és kóros cselekvésen egyforma szigorral uralkodnak.

Tisztán az észre ható érvek még a mai embernél is keveset tudnak elérni szenvedélyekkel szemben; mennyivel kevesebb hatása lehetett ezeknek az őskor emberállatára!

Nem célravezető, ha valamilyen furcsaságot önmagában vizsgálunk; keressünk hozzá sietve egy másikat, még feltûnőbbet.

A mûvésznek szerencsés a természete: legtitkosabb, önmaga előtt is rejtett lelki rezdüléseit alkotással fejezheti ki, mely másokat, néki idegeneket, nagy erővel ragad magával, anélkül, hogy ők tudnák, ez az elragadtatás honnan származik.

Az átlagember (...) vallása (...) számára egyrészt ennek a világnak talányát irigylésre méltó tökéletességgel magyarázza, másrészt biztosítja arról, hogy majd egész életében szorgos gondviselés őrködik felette, és esetleges kudarcait egy túlvilági létben jóvá teszi. Ezt a gondviselést nem tudja az átlagember másképp elképzelni, mint egy monumentálisan megnövekedett apa személyében. Csakis ilyen ismerheti az emberfia szükségleteit, lágyulhat el kéréseitől és csitulhat el bûnbánata jelétől. Az egész olyan szemmel láthatóan infantilis, annyira valóságidegen, hogy emberbaráti felfogás számára fájdalmassá válik elképzelni, hogy a halandók nagy többsége sohasem emelkedhetett az élet ezen felfogása fölé.

A ránk mért élet nehéz, túl sok fájdalmat, csalódást és megoldhatatlan feladatot hoz magával. Hogy mindezt elviselhessük, nem nélkülözhetjük a csillapítószereket. (...) Talán háromféle ilyen szer van: nagymérvû kikapcsolódások, melyek nyomorunkat alacsonyra értékelik, pótkielégülések, melyek csökkentik, kábítószerek, melyek érzéketlenné tesznek iránta. Valamelyik ezek közül elengedhetetlen.

Azt a kérdést, hogy mi a célja az emberi életnek, számtalanszor felvetették; még soha nem találtak megnyugtató választ, talán ilyen egyáltalán nem is lehetséges. Némely kérdező hozzáfûzte: Ha kiderülne, hogy az életnek nincs célja, akkor minden értékét elvesztené. Azonban ez a fenyegetés semmin sem változtat.

Az emberek rendszerint hamis mértékekkel mérnek, hatalomra, sikerre és gazdagságra törekednek, és ezt csodálják másoknál, az élet valódi értékét pedig lebecsülik.

A szerelem azzal fenyeget a csúcspontján, hogy a határ az én és az objektum között elmosódik. Az érzékek minden tanúbizonysága ellenére a szerelmes azt állapítja meg, hogy én és te egyek vagyunk és kész úgy viselkedni, mintha úgy is lenne.

Nem mindig könnyû dolog igazat mondani, főképp, ha az embernek rövidre kell szabnia a mondanivalóját.

Az álmodó éppoly kevéssé érti meg a saját álma jelentőségét, mint ahogy a hisztériás nem sejti, mire vonatkoznak és mit jelentenek a tünetei.

Az agy súlyos megbetegedésével szemben az orvosi mesterség a legtöbb esetben tehetetlen, de a hisztériás bántalommal sem tud mit kezdeni. A természet kegyes jóságára kell bíznia, hogyan és mikor van kedve a reményteljes kilátásokat valóra váltani.

Hogyha a lónak lassanként az egész zabját elvesszük, nem kívánhatjuk, hogy még dolgozzon is.

Ami tudatos, az ki van téve az enyészet kényének-kedvének, de ami tudat alatti, az nagyjából örök és változatlan. Mint ahogyan a sírleletek fennmaradása is annak köszönhető, hogy valamikor eltemették ezeket.

Lehetetlen figyelmen kívül hagynunk, hogy a kultúra milyen mértékben épül ösztönlemondásra.

Minél több szeretet és jóság sugárzik belőled, annál több áramlik rád vissza.

A felszínre nem hozott érzelmek soha nem múlnak el. Élve vannak eltemetve az emberben, és végül nagyon csúf módon törnek elő.