Steiner Kristóf

Lehet, hogy én még nem akarok találkozni a herceggel. Lehet, hogy még randiznom kell néhány udvaronccal, lovászfiúval, kertésszel, vadásszal, törpével, mielőtt azt akarnám, hogy valaki megmentsen.

Írásfüggő is vagyok, amikor pedig papírra vetem a gyengéimet, örömeimet, hülyeségeimet és nehézségeimet, valahogy mindent tisztábban látok. A mondatok, gondolatfüzérek olyanok nekem, mintha a homályos és zavaros víz alól egyszeriben egy saját építésû, szavakból épült hajón találnám magam. Ezzel a hajóval bárhová eljuthatok, vele még a legvadabb, zúgó, tomboló gondolatzuhatagokon is átevezhetek.

Vízöntő vagyok. Mindent és mindenkit meg akarok érteni, és elfogadni, ebből fakadóan pedig rettentően kikészít, ha ugyanakkor valaki nem akar megérteni és elfogadni engem.

Ha pedig felismerjük, hogy egymás nélkül képtelenek lennénk "tisztán szólni", azonnal megértjük, miért van szükségünk szeretetre, bizalomra, a hitre, és arra, hogy képesek vagyunk változni. Egymás lelkének hangtechnikusai vagyunk.

Vannak napok, mikor az ember feje olyan, mint egy gondolatfoszlányokkal megpakolt, óriási üst, amely a perzselő déli napon felforrva valamiféle zavaros kotyvalékká válik.

Minden egyes apró füllentés, minden gyûlölettel teli szó, és minden ítélkezéssel megmérgezett megjegyzés újabb ránc az ajkunk mellett, újabb karika a szemünk alatt, és újabb karmolásnyom világunk érzékeny bőrén.

Élvezd ki, éld meg, éld át ezt a "rongyos élet"-et, most, amíg még itt vagyunk, és úgy éld, hogy tudd, hová akarsz eljutni, mivé akarsz válni, kivé akarsz kiteljesedni. Isten vagy, teremts!

Az emberi létet három félreértés keseríti meg. A "bárcsak újrakezdhetném", a "nem tehetek róla" és az "úgyis mind meghalunk". Mindhárom kétségekből fakad: az elsővel a saját teremtő erőnkben kételkedünk, a másodikkal megkérdőjelezzük a bizalmat, és minden felelősségvállalást elhárítunk, míg a harmadikkal egyenesen lemondunk önmagunkról: megássuk a saját sírunkat és élve eltemetkezünk. Már most, jó előre.

Egy napon mindannyian meghalunk, és ha már muszáj elbúcsúznunk, mindenkinek ilyen halált kívánok - magamnak, azoknak, akik szeretnek, és azoknak is, akik gyûlölnek. Mindenkinek azt kívánom, hogy annak a karjában hagyhassa el a földi létet, aki a világon a legjobban szereti.

Bármily elképzelhetetlen, életünk legszomorúbb percében életünk legboldogabb pillanatának is helye lehet.

Darabokra tört a lelkem, és minden egyes szilánk fájó sebet ejtett, amelyek még ma is sajognak, ha erre az estére gondolok.

Hatévesen rájöttem, hogy egyedül születünk, és mindegy, hányan szeretnek minket, milyen mélyek a barátságaink, meghittek a szerelmi kapcsolataink, vagy hány gyermekünk születik, végül egyedül is fogunk meghalni.

Miként az étel, a boldogság is csak akkor igazán finom, csak akkor valódi, ha megosztjuk valakivel.

A logika sosem szabhat határt az álmoknak.

Az álláspontunk megváltoztatása nem gyávaság, hanem a legnagyobb bátorság.

A dolgok jóval mélyebbek annál, mint amit megtapasztalunk.

A mindennapi életben sokkal nehezebb spirituálisnak lenni, mint elméletben.

A boldogsághoz semmi más nem kell, csak folyton megrakott tûzhely, ahol közös ételünk rotyog.

Légy a végletekig önmagad - ez elsőre csodásan hangzik, de azzal jár, hogy feladod a drámákat, az ultimátumokat, a hamis könnyeket.

Ez az egész "rend" és "kosz" dolog totális illúzió. Egyrészt, miért ne lehetne pár szem dió vagy kiszóródott bors a konyhakövön, ha egyszer néhány órán belül amúgy is elkezdek főzni ugyanúgy, ugyanott. Másrészt, mi különböztet meg egy "kosz" nevû szemcsét, mondjuk, egy "mosópor" nevû szemcsétől? Miért kellene már klórral meg savval vakarászni az otthonunkat, élére vasalnunk a nadrágjainkat, egyforma csészéket beszereznünk, összehangolnunk a bútorokat borító kárpit árnyalatát? Legfontosabb ellenérvem a mániákus rendrakás és tisztogatás ellen az, hogy mindenféle "rend-szer" szeparációt eredményez. Amikor elhatározzuk, hogy többé nem eszünk a kanapén, elválasztjuk egymástól az embereket, és "az evőknek" a konyhába kell menniük.