Stephen King

Egyszer el kell mondani, össze kell sûríteni, formába kell önteni, ahogy a dolgok viselkednek, ha az ember kényszeríti magát, hogy szavakkal jelenítse meg a benne fortyogó, formátlan indulatokat.

A gyász érzése után a meghökkenést a legnehezebb hatásosan színlelni.

Ha a lényegre akarunk szorítkozni, az író egyszerûen olyan fickó, akit azért fizetnek, hogy hazudjon. Minél nagyobb a hazugság, annál magasabb a tiszteletdíj.

A világ már csak ilyen különös hely. És kemény. És néha balszerencsés.

Senki sem lehet biztos abban, mit gondol egy bizonyos témáról, amíg papírra nem veti a gondolatait.

A rettegés olyan érzés, amellyel az ember egész életében egyedül kell, hogy küzdjön.

A tömeg magányos hely, olyan közösség, amiből hiányzik a szeretet.

A kitalált horrortörténetek segítenek elviselni a valódi szörnyûségeket.

A szeretet nem ismer akadályt.

Az ember mindig reménykedik.

Az otthon ott van, ahol a kezdet.

A horror lehetőséget ad, hogy megtapasztaljunk (ne pedig elûzzünk) olyan érzéseket, amelyekkel kapcsolatban a társadalom elvárja, hogy kordában tartsuk őket.

Olyan elfoglalt vagy, hogy vannak napok, amikor nem tudsz gondolkozni, és néha kifejezetten jó, ha nem tudsz gondolkodni.

Minden az időn múlik.

A gyorstapasz olyan, mint a rendőrök – egy sincs a közelben, amikor szükséged lenne rájuk.

Nem minden hazugság tudatos döntés eredménye.

Nem minden titok gonosz titok. Vannak jó titkok is. Vannak szükségszerû titkok is.

Az emberek néha úgy is tudnak hazudni, hogy csöndben maradnak.

Vannak emberek, akik egészen pompásan tudnak hazudni maguknak.

Mennyire lehet egy élet bizonyos, biztonságos, ha egy ilyen apróságtól, mint egy kifakult rongyszőnyeg eltûnése, az ember úgy érzi, minden szétesett, elveszítette irányát, minden szomorú lett és félelmetes?