Stephen King

Abbahagyni a nevetést körülbelül olyasmi volt, mintha egy rosszul épített töltés szivárgásait próbálná megállítani az ember: amint az egyik rést betömte, másutt máris újra folyni kezd a víz.

Szívesen rejtőzünk kitalált szavak mögé, amikor a valódi szavak bántanak bennünket.

Az a valami megöl minden reményt, ezt pillantják meg a rákos betegek az ágyuk melletti vizespohárban, amikor már az összes fájdalomcsillapító elfogyott, és a morfinpumpa nullát mutat, és még messze a hajnal, de a fájdalom nem távozik, csak egyre mélyebbre rágja magát a haldoklók álmatlan csontjaiba. És ez a valami él. Mindenkit gyûlöl, és végtelenül falánk.

Az őrület ellenérvei lágy, susogó hanggal zuhannak a semmibe. (...) Néha az ember tényleg hallja, ahogyan a dolgok eltûnnek, nem igaz? Van, amelyik lehullik, szintről szintre egyre lejjebb zuhan, és csak egy lyuk marad utána, amin keresztül az ember lenézhet a mélybe. Vagy ha nem vigyáz, maga is belepottyanhat.

Egyre zavaróbbnak érezte, ahogyan ezek az emlékek folyamatosan a felszínre törtek. Mintha a múlt sohasem ért volna véget, mintha az idő végtelenbe nyúló tornyának emeletén továbbra is minden újra meg újra megtörténne.

A logika nem némíthatja el a személyes csőd érzetét. Csak az idő segíthet valamit, de az idő sem végez tökéletes munkát soha.

A bánat (...) olyan, mint egy szikla az óceán partján. Ha az ember elalszik, akkor beáll a dagály, és hoz némi enyhülést. Igen, az álom a dagályhoz hasonlít: elborítja a fájdalom szikláját. De ha az ember fölébred, a dagály visszahúzódik, és nemsokára ismét felbukkan a szikla, a kagylók lepte, elvitathatatlan valóság, és ott is marad örökre, legalábbis addig, amíg az Isten ki nem mozdítja a helyéről.

Abban a hitben nevelték, hogy Isten maga a szeretet, ám később tûnődni kezdett: mennyire szeretetteli egy olyan Isten, aki elég okossá tesz férfiakat és nőket ahhoz, hogy leszálljanak a Holdon, de elég ostobává, hogy újra meg újra kénytelenek legyenek megtanulni: nincs olyan szó, hogy örökre.

Nők. Nem élhetsz velük, nem élhetsz nélkülük.

Van magasabb ítélőszék is, mint az embereké, engem ott fognak megítélni.

Az idő is egy szoros, pont olyan, mint ami a szigetek meg a kontinens között húzódik, de az egyetlen komp, ami át tud kelni rajta, az emlékezet, és az olyan, mint egy kísértethajó - ha azt akarjuk, hogy eltûnjön, egy idő után el is fog.

Boldogan éltek, míg meg nem haltak? Nem. Voltak jó napjaik. Voltak győzelmeik és voltak kudarcaik. Volt, amikor szégyellték magukat, mert nem tettek meg minden tőlük telhetőt és volt, mikor büszkék lehettek magukra. Úgy éltek, ahogy tudtak mindannyian, egyesek tovább, mint a többiek, de éltek mind jól és bátran.

Kihúzott minden eltelt napot vastag, fekete filctollával, és érezte, ennél rosszabbul nem is igen viszonyulhatna az élethez.

Mind azt tesszük, amit tehetünk, be kell érni vele... és ha nem érjük be, akkor is azt kell tenni. Semmi soha nem vész el. Semmi, amit meg ne lehetne találni.

Az emberek sok mindent elhallgatnak a halálról (...), többek között, hogy milyen hosszú ideig tart, míg a szívedben is meghalnak azok, akiket a legjobban szeretsz.

Attól, akit még nem ismersz, olykor jobbat kapsz, mint attól, akit már igen.

Ha az ember a vécébe dobja a jegygyûrûjét, és még a vizet is ráereszti, az azért túlmegy minden határon.

Néha semmi sincs rendjén, úgy hiszem. (...) Cudar világ. Néha egyszerûen csak azt teszi az ember, amit tehet, és igyekszik kibírni.

Talán nincs is olyan, hogy jó barát meg rossz barát - talán csak barátok vannak, olyanok, akik az ember mellett állnak, ha megsérül, és akik segítenek, hogy ne legyen olyan magányos. Talán értük mindig érdemes aggódni, reménykedni, őértük érdemes élni. Talán még meghalni is, ha úgy kell lennie. Nincsenek jó barátok. Nincsenek rossz barátok. Csak olyan emberek, akik házat építenek a szívedben.

A kegyetlenség végső soron megérthető, de a tébollyal nem lehet vitatkozni.