Stephen King

Önmagadnak is Seherezádéja vagy.

Az írók mindenre emlékeznek (...). Különösen a fájdalomra. Vetkőztess egy írót pucérra, mutass rá a forradásokra, és ő még a legkisebbnek is elmondja a történetét. A nagy sebekből pedig nem amnézia lesz, hanem regény. Némi tehetség nem árt persze, ha az ember író akar lenni, de az egyetlen igazi feltétel az, hogy minden egyes forradás történetére emlékezz. A mûvészet lényege a szívós emlékezet.

Mindent, amit nem értünk, ami nem illik bele a gondolatrendszerünkbe, egyszerûen berakjuk a T betûs dossziéba, "tudatalatti" gyanánt, ugye? A huszadik századi isten.

A világ cudar hely (...). Nem törődik velünk. Nem gyûlöl téged meg engem, de nem is szeret minket. Rettenetes dolgok történnek a világban, olyan dolgok, amelyeket senki se tud megmagyarázni. Jó emberek rossz, fájdalmas módon halnak meg, és magukra hagyják rokonaikat, akik szerették őket. (...) Gyászolod az apukádat. Amikor úgy érzed, sírnod kell azért, ami történt vele, akkor bújj be egy szekrénybe, vagy bújj a takaró alá, és sírj, amíg ki nem sírtad magadból. Egy jó kisfiú ezt teszi. De vigyázz, tovább is kell lépned!

Ez a dolgod ebben a cudar világban: életben kell tartanod magadban a szeretetet, de közben tovább kell lépned, történjék bármi.

Kétféle ijedtség létezik; legalábbis az én felfogásom szerint. A tévés ijedtség és az igazi ijedtség. Szerintem általában csak a tévés ijedtség szintjét érjük el. Például amikor a vérteszt eredményére várunk, vagy amikor a sötétben hazafelé sétálunk a könyvtárból, és arra gondolunk, hogy a bozótban rosszfiúk rejtőznek. Az ilyen szarságoktól nem rémülünk meg igazán, mert a szívünk legmélyén tudjuk, hogy a vérteszt negatív lesz, és hogy senki sincs a bozótban. Hogy miért? Mert ilyesmi csak a filmekben történik.

Akármit papolunk is a szabad akaratról, az ilyen képzetek alatt vas csontvázként az ösztöneink vannak. Vannak dolgok, amikre egyszerûen nem mondhatsz nemet, hacsak nem dugod a szádba a pisztoly csövét, vagy a fejed a gázsütőbe, vagy nem sétálsz le a sziklaperemről. Le kell tenned a garast - tudniillik nincs választásod.

Aki könyvet olvas, kezdetnek éppúgy hajlandó eltársalogni az időjárásról, mint akárki más, de innen általában tovább is tud lépni.

Sírni a szemünkkel sírunk, más lehetőség nem adatott nekünk, de azon az estén úgy éreztem, mintha minden pórusomból, testem minden hasadékából és zugából patakzanának a könnyek.

Nem a szereteten vagy a vonzalmon múlik; azt adni is tudok, és el is fogadom. A fájdalmat is éppúgy érzem, mint bárki más. Vágyom a simogató kézre, és én is szeretek simogatni. De ha megkérdezik, jól érzem-e magam, nem bírok nemet mondani rá. Nem jön a számra, hogy segítséget kérjek.

Szertefoszlik az utolsó dallam a légben, a világ egy pillanatra nem vesz lélegzetet ennyi szépség után.

A halál csak átmenet, egy hely, ahol várni kell, ahogy az öltözőben várunk, mielőtt kimennénk játszani.

Hiszem, hogy a világban létezik a jó, amelyet így vagy úgy áraszt magából a szerető Isten. De hiszek egy másik erőben is, amely éppen olyan valós, mint az Isten, akihez egész életemben imádkoztam, és tudatosan azon munkálkodik, hogy minden tisztességes elhatározást romba döntsön. Nem a Sátán, én nem hiszem, hogy a Sátán lenne (bár hiszem, hogy ő is valóságos), hanem a diszharmónia démona, valami vásott és ostoba dolog, amely vígan kuncog, ha egy öregember felgyújtja magát, pedig csak pipára akart gyújtani, vagy amikor az imádott kisbaba a szájába veszi az első karácsonyi ajándékát, és megfullad tőle.

Az emberek - még azok is, akik megpróbálnak őszinték lenni magukhoz - képtelenek elfogadni, ha véget ér valami. Még akkor is bíznak, vagy legalábbis megpróbálnak bízni, ha már a végső döntést is felírták a falra, méghozzá akkora betûkkel, hogy több száz méterről is elolvashatja bárki. Ha valami igazán fontos, könnyen csal az ember, könnyen összetéveszti a valóságot egy szappanoperával, és meggyőzi magát arról, hogy nem kell olyan sötéten látni a helyzetet, végül úgyis minden jóra fordul... talán éppen a következő reklám után. (...) Az önámítás csodálatos képessége nélkül az emberiség valószínûleg még őrültebb volna, mint amilyen őrült jelenleg.

A középiskolában már megkezdődik a visszavonhatatlan döntések sorozata. Ajtók zárulnak be halk kattanással, s a zajukat csak évekkel később, az álmaiban hallja tisztán az ember.

A férfiak küszködnek, a nők meg port törölnek.

Nincs mitől félnie, az idő csak legenda, a halál csak álom, és minden rendben van.

Sötétben tudniillik megváltoznak a dolgok, (...) - kiváltképp ha az ember egyedül van. Ilyenkor a képzeletet fogva tartó ketrecről lehullik a zár, és senki sem tudhatja, mi tör ki a rácsok közül.

Ébredés után a legtöbb álom olyan, mint a molylepke üres gubója vagy a felhasadt borsóhüvely: megannyi halott váz, amelyen tombolva, de röpkén viharzott át az élet, és aztán kiszállt belőle.

Ha az ember életében egyszer csak minden összeomlik, (...) kell valami, ami egyszerû és kiszámítható, amibe bele lehet kapaszkodni. És ha az ember történetesen nem talál mást e célra, mint a szemhéja mögött egészségesen, jól szervezetten lüktető vérnek és az októberi napfény utolsó sugarainak váltakozását - nos, akkor elfogadja és szépen meg is köszöni. Mert ha nem talál még ilyen fogódzót sem, ha nem akad rá valamire, ami legalább ilyen elemi szinten ésszerû és megmagyarázható, akkor új világrendjének idegenszerûsége előbb-utóbb az őrületbe kergeti.