Sterczer Hilda

Van olyan kihívás, amit az élet dob, amire nem lehet nemet mondani, ami ott van, nem lehet megkerülni, és nincsen rá megoldási javaslat a tarsolyunkban. Mindaz, ami megoldást eddig tudtunk az életre, az itt nem mûködik. Ezt hívják úgy, hogy krízis.

A hegymászó két céllal indul el a hegyre: az egyik az, hogy megmássza, a másik, hogy túlélje. Ebben az a paradox, hogy a csúcson van a legmesszebb az élettől.

Legyünk önmagunkkal annyira jóban, hogy merjük azt is vállalni, ha valami nem megy!

Az erősségeidre építsél! És hogyha az erősségeidre építesz, akkor tudsz önazonos lenni, mert akkor tök mindegy, hogy másban jó vagy vagy rossz vagy, mert be lehet vállalni, ha tudod, hogy miben vagy jó.

A hegyen béke van és önmagunkra figyelés. Ez nagyon hiányzik a világból. Mindenki magasra vágyik, de az igazság az, hogy a csúcson nincs élet. Az élet valójában nem ott van, hanem az alaptáborokban.

Úgy látom őt magam előtt, mint egy prizmát, amelybe belefut a napfény, aztán színeire bontva szétszóródik. Minden, ami előtte történt velem, azért volt, hogy vele találkozzak, s minden, ami együtt történt velünk, az egész további életemet meghatározza.

Afrikában és Ázsiában is boldog emberekkel találkoztunk. Csak itt, a jólétben vagyunk elégedetlenek. Milyen bosszantó!

Hegymászó nem lesz csak úgy valakiből, hanem így születik. Sokféle adottság kell hozzá, és akiben ezek megvannak, azt egy idő után vonzani kezdi a mászás. Nem véletlenül vonzódik épp a hegymászáshoz. A született mászó magányos farkas, kevésbé társas lény. Ez azért kell, mert fent a hegyen már egyedül leszünk.

Ha az ember sokat mászik, már nem fél. Megtanulja, hogy ez a kötél, ez a perem engem meg fog tartani, itt képes leszek végigmenni. A szezon elején újra kell tanulni, hogy megtart egy lépés vagy fogás, és újra meg kell szokni a mélységet, de a szezon alatt megerősödik az ember mentálisan.

Az ember az élete során megtanulja, hogy nem történnek csodák.

Az emberek vágynak a nyilvánosságra, de nem tudják, mire vágynak. A médiát nem a teljesítmény érdekli, csak a vér és a könnyek. Hamis, gusztustalan világ, ahová nem erény bekerülni.

Nem hoz virágot, elfelejti az évfordulókat. Ezek apróságok, de ha összegyûlnek, meg tudnak mérgezni egy házasságot. Ezért tudatosan kell valamit kezdeni velük. A hiányaink egyébként is érdekesek a párkapcsolatainkban, mert sokszor ezek mozdítanak a másik felé, hogy vele végre teljes leszek. De persze a másik sose fogja tökéletesen betölteni a hiányainkat. Lehet, hogy csak húsz százalék marad betöltetlenül, de ha erre fókuszálunk, akkor idővel egyre jelentősebbnek tûnik minden apróság. Olyankor van a probléma, ha jön egy harmadik, aki pont ezekre a hiányokra figyel... és akkor tud robbanni a házasság. Milyen jó, ha tudatosan el tudja valaki engedni azt a húsz százalékot!

A hegymászó nem bírja elviselni a kereteket, akkora benne a szabadságvágy. Viszont nagyon jól improvizál. S a hegyen ez kell. Hirtelen történnek a dolgok, s azonnal kell jó döntést hozni.

Tudjuk, hogy az emberek kilencven százaléka túléli a mellrákot, de van, aki belehal. Így megyünk el expedícióra. Tudjuk, hogy van esélyünk túlélni, de az emberek egy része ebbe belehal. Szembe kell néznünk azzal a ténnyel, hogy az élet törékeny.

Az éles helyzetekben jobban össze tud tartani egy pár. Pont a szürke hétköznapok azok, amik felőrlik a kapcsolatot. Az apró nézeteltérések sokkal többet tudnak ártani, mint egy expedíció, ahol együtt kell lennünk, együtt kell megcsinálnunk.

Meg kell tudni küzdeni az érzésekkel. A fájdalom egyébként nem mindig ellenség a hegyen. Amikor megszûnik a fájdalom, akkor van igazán nagy baj.

Biztos vagyok benne, hogy hegymászónak születünk. Olyan képességekkel, tûréshatárokkal és preferenciákkal, melyekben kódolva van, hogy azzá válhatunk.

Lenézik a tanítókat a többiek, például a joghallgatók. Pedig mindenki egy tanítónál kezdi a tanulást, az életet.

Mennyire nyomorult az az ember, aki csak magában tud hinni, akinek csak az lehetséges, amit ő meg tud csinálni! Ekkora felelősséget nem is lehet elviselni! Ha valamit nem tudok megoldani, azt érezném, hogy vége a világnak. Hívőként rábízhatom magam Istenre, és mennyivel nagyobbak az ő lehetőségei!

Hívőként az ember megtapasztalja, hogy Isten valóban képes kihozni valami különlegeset a lehetetlen helyzetekből is.