Sterczer Hilda

Az egy dolog, hogy a gyereknek leginkább az anyára van szüksége, de az anyának meg az apára.

A baba születésével az anyukának szaporodnak az elvárásai is a párjával szemben. Bár szerintem ezt néha az is fokozza, amikor az anyukák összegyûlnek, és elmesélik, kinek miben segít a férje. Innen is elindulhat egy negatív spirál. A különböző történetekből öntudatlanul összerakunk egy ideális férjet, aki mindig mindent tökéletesen csinál.

Azt mondják, a babával együtt anya is születik. Valóban így van. Ez pontosan azt jelenti, hogy eleinte az anya is olyan, mint egy kisbaba, sok dolgot nem tud még, fel kell nőnie a feladathoz, és ez így normális. Egy féléves kapcsolatban, amikor még alig ismerem a másikat, aki ráadásul nem is tud beszélni, honnan tudnám pontosan, hogy mi baja, amikor sír? Együtt növekszünk és érünk a babával. És fokozatosan tudatosodik csak bennünk, hogy anyák vagyunk.

Inkább nézek szembe a biztos rosszal, a bizonytalanságot nem szeretem. Ha tudom valaminek a kimenetelét, még ha rossz is, az már egy biztos pont, ahonnan el lehet indulni.

Én azért is szeretem a hegymászást és a sziklamászást, mert nincsenek értelmetlen szabályok. Nincs felesleges stoptábla, ahol egyébként kilométerekre be lehet látni az utat. Ott az életed múlik minden egyes szabályon. Viszont az expedíciónál mérlegelni kell, hogy ha minden szabályt betartok, nem fogok feljutni. Vállalni kell a kockázatot. Mindig megszegünk valamilyen szabályt, hogy a csúcsra jussunk.

Sajnos itthon nincs kultúrája a lelki segítségnek. Úgy gondolják sokan, hogy csak a filmekben, Amerikában, vagy ha valaki nagyon mélyen van, akkor kell a pszichológus. Talán az van bennük, hogy "nekem ne mondja meg senki!", mert azt feltételezik, hogy a segítő szakember majd megmondja. Pedig tudjuk, hogy a jó pszichológus soha nem mond meg semmit.

Ahogy tanárból, úgy pszichológusból is sok van, de kevés a jó.

Lehet, hogy az ember ésszel megérti, mi is történt vele egy trauma során, de idő kell ahhoz, hogy a szív, a lélek és az értelem összeérjen.

A hegymászás az a sport, ami nem a csúcson, hanem az alaptáborban ér véget, ott van a cél. Ezt már az Alpokban is meg lehet tanulni, mivel a menedékház sem a csúcson van. Felérünk a csúcsra, de onnan le is kell jönni.

Üljünk ki, nézzük, milyen gyönyörûen megy le a nap, és a gyereket, ahogy a kutyával játszik! (...) Élvezzük azt, hogy szeretjük egymást, és vegyük észre a szépet magunk körül! Miért kell mindig arra koncentrálni, hogy mit kell még csinálni? Élni kell!

A második gyerek érkezése nem hoz akkora változást a családban. Továbbra is az első gyereken van a fókusz, csak ott van közben a második is.

Amikor otthon vagyunk a gyerekekkel, ezer apró feladattal, a másiknak meg csak a hiányát tapasztaljuk, az könnyen krízishez vezethet egy kapcsolatban.

Milyen egy hegymászó? Olyan a természete, hogy ha gond van, tudja, hogy a hegyen nem lehet leülni a sarokba és sírni, válsághelyzetben muszáj továbbcsinálni, mert az életemért küzdök.

Az ember nem hegymászó lesz, hanem annak születik, mert egy nehéz helyzetben nem esik kétségbe, hanem az első gondolata az lesz, hogy hogyan lehet megoldani. Aztán majd ha túl vagyunk rajta, nekiállunk pánikolni vagy félni.

Olyan a gyász, mint amikor jövünk le a hegyről, és nagyon messziről látjuk az alaptábort. Még órák, mire odaérünk, és az ember legszívesebben leugrana, hogy ott legyen végre, de nem lehet, mert gleccserek és szakadékok között vezet az út. A gyászban is ezt érzi az ember. Legyen már vége, valamivel töltsük ki azt a hatalmas, fájdalmas ûrt. Egy új kapcsolattal vagy bármivel, csak ne legyen ez a rettenetes fájdalom. De ez az, amit nem lehet. Le kell menni azon az úton, ami az alaptáborhoz, az újrakezdéshez vezet. És nincs másik, csak az a hosszú, nehéz, hasadékokkal tarkított út, itt kell lebotorkálnod a kimerítő csúcsmászás után, hullafáradtan, miközben tûz rád a nap, és töri a lábadat a bakancs. Ehhez kell egy pszichológus vagy egy felkészült lelkigondozó, aki az úton tart és mondja, hogy csak menj tovább. Nem lesz jó a másik út, mert az a szakadékba visz.

Amikor a határainkon túl teljesítünk, könnyen istennek érezhetjük magunkat, hogy nekünk ez is sikerül, nekünk minden megy. És nem csak a hegyen, más kiemelkedő sikerek kapcsán is. Pedig tudni kell lejönni a hegyről! A legmesszebb akkor vagyunk az élettől, amikor elértük a csúcsot. Akkor a legkisebb az esélyünk az életben maradásra.

Egy gyerek halála, egy férj vagy egy feleség halála alapvetően nincs benne az Isten tervében. Én nem hiszek abban, hogy Isten megpróbál. (...) Õ nem ilyen. Nem ő akarja, hogy nehézségek érjenek minket, de ott lesz mellettünk. Végig ott lesz mellettünk. Isten mindenből jót tud kihozni. Nincs az a törött dolog, ami nála végül ne válhatna csodálatossá.

Az emberek élete egy gyönyörû szőttes. A sátán időnként ollóval belekap a szőttesbe, de Isten azon nyomban ott van, és már bogozza is össze a szálakat. (...) Tök mindegy, mit vág el a sátán, végül a szőttes mégis szép lesz.

A szenvedés nem Isten szándéka. Neki ez fáj, és azon lesz, hogy segítsen. A gonosz célja épp az, hogy hátat fordítsunk Istennek, hogy megtagadjuk a nehézségek között. Fontos, hogy elkerüljük a csapdákat. Az önvád, a miértek, a helytelen istenkép csapdáját. Amit nem értek, azt engedjem el. Nekem semmit sem kell tennem egy ilyen katasztrófahelyzetben, csak maradjak Isten mellett, és engedjem, hogy szeressen és segítsen.

Az új nem azt jelenti, hogy kiraktuk a régit. Az első jelenléte pedig nem azt jelenti, hogy az új már be se léphet. A kettőt egészségesen integrálni kell.