Szabó Magda

Isten általában nem figyel ránk, ha kérünk valamit, de amitől félünk, mindig megadja.

Az írás nem szelíd gazda, a mondatok, ha abbahagyjuk őket, sosem folytathatók eredeti minőségükben, az új fogalmazásban a szöveg íve elgörbül, statikája nem biztosít többé semmit.

Az írás megindulása vagy elapadása szerencsésebb hangulatú napon is kegyelmi állapot.

Anyámnak nem gyújtottam gyertyát. A fényt nem lehet megvilágítani.

Az én valódi arcom sokkal szörnyûbb, mint amit festeni szoktam magamnak.

Senki se mondta nekik, hogy a fiatalság elmúlása nem azért riasztó, mert elvesz tőlük, hanem mert ad nekik valamit. Nem bölcsességet, nem derût, nem józanságot, nem nyugalmat. A bontott Egész tudatát. Egyszer csak észrevették, hogy az öregedés felbontotta múltjukat, melyet az ifjúság és a relatív fiatalság éveiben olyan kereknek és összemarkoltnak éreztek: az Egész részekre bomlott, minden megvolt benne, és benne volt, ami addig a napig velük történt, csakhogy másképpen.

Úgy kell élni, hogy míg a világban forgolódunk, ne súroljuk le más emberről a bőrt.

Én azt hiszem, gyereket csak úgy lehet nevelni, ha az ember megtiszteli azzal, hogy komolyan veszi.

Az emberek nem könnyû rejtvények ám (...)! Olyanok, mint a tejüveges ablak, amely mögött látni a fényt, de nem tudjuk bizonyosan, mi okozza. Mitől világos? Mögéje kell menni a tejüvegnek, hogy értsük a dolgokat.

Mit tudtál rólam? Az, hogy szeretlek, neked korántsem lehetett olyan meglepő, mint nekem. Mikor rájöttem, megijedtem. (...) "Mit fogok elmondani neked?" - törtem a fejemet. (...) Szerettem volna, ha kitalálsz rólam mindent, anélkül, hogy beszélnem kellene, s ugyanakkor, valahol mélyen, rozsdásan, csikorogva már készülődtek bennem a szavak, (...) és féltem, hogy elsírom magam, pedig nem volna semmi értelme, hiszen most boldog vagyok, olyan boldog, mint még soha életemben.

Attól, hogy az ember nem beszél valamiről, még gondol rá. Sőt. Többet gondol rá.

Szeress, ha van hozzá erőd, és ha tüdőd kibírja a hőséget, mit indulat és test egyként parázslik! Szeress. Tetőled eltûröm. Szerethetsz mindhalálig.

Te egyedül, aki sose bántott (...) Te mondd el helyettem egyszer nem tévedtem egyszer nem vétettem amikor ágyamat szíveden vetettem.

Az örömtől sírtam, a szépség örömétől, a szavak értékének felismerésétől, attól, hogy így lehet mondani valamit, hogy könyvbe lehet zárni és kifejezni a mondhatatlant is.

Sose leszel te az enyém, álmom maradsz, míg csak élek, szerelemről nem is szólok, nem remélek, nem is kérek. Csak úgy jár körötted lelkem szerelmesen, lágy-szelíden, mint ahogy a holdsugár jár halkan, félve, fehér vízen...

Jó uram, oly messze a szivárvány, oda nem jut el a vágyak szárnyán, az az ég, ahova szíve vágyik, nem ér el oda soha, hiába vágyik.

A zene menekülés volt, befelé fordulás, s ugyanakkor más is, mintha üzenetet bízott volna rá valaki, amit neki kell közvetítenie, figyelt, mit kíván általa közölni valaki, aki már réges-régen nem él.

A csillagokat lesték, ha leszállt az est, örök igényüket, hogy csak úgy, a saját gyönyörûségükre verssorokat mormoljanak, és képzeletükben megpróbálják utolérni a szelet vad pusztai paripákon.

Gyerekkoromban oly sok esztendeig hallgattam, hogy később sose tanultam meg beszélni; én vagy hazudni tudok, vagy hallgatni. Ami az életrajzomban van, az hazugság. Amit az emberek beszélnek rólam, az is hazugság. Én úgy tudok hazudni, hogy megélhetnék belőle. Onnan tudtam meg: nem lehet már segíteni rajtam, hogy még neked se bírtam igazat mondani.

Én megőrzöm titkos vágyaid, mindig, mindig. Én ismertem minden álmodat, mindet, mindet. Gondolj rám, ha egyszer nem leszek. Sokszor, sokszor.