Szabó Magda

Ó, álmodó, nincs hit szivemben, nincs isten, aki óvna engem, anyámnál is öregebb lettem, s a halál egyre közelebb, - terítsd arcomra álmodat majd, mint egy szemfödelet!

Minden fehér, csakhogy törékeny, kemény fehér ez, nem puha. Karját lóbálja a fenyéren egy állig üveg körtefa. A fia is, egy csepp bokor, színjátszó, szûk üvegzekében, ott cseng, nevetgél, ott guggol, és térdét öleli a szélben.

Ne sirassátok azt, ami tönkrement, ne sirassátok! Ami jön, az az új, ami ismeretlen, azt is meg kell, hogy ismerjétek.

Magam vagyok, tökéletesen magam, és tudom, ezentúl magam is leszek ezek között a falak között, melyek figyelték életünk gyötrelmeit, félelmeit, kudarcait, eredményeit, felszabadult boldogságát, kitörő nevetését, azt a mitológiai szerelmet, amelyben voltunk egymás szolgái, királyai, zsoldosai, bajtársai, szülei, gyerekei és soha nem csillapuló vágyú szeretői - a halálon túl is folytatódó, az enyészet törvényeit lebíró, múlhatatlan pillanat színterét.

Van az úgy, hogy az ember előtt letérdel a fehér elefánt, azaz eljön egy olyan pillanat, amikor valaminek az elvetése vagy elfogadása évtizedekre, esetleg örökre megszab az életünkben valamit, ritkán térdel le a fehér elefánt, de akkor helyesen kell dönteni, különben ég tudja, meddig kell várni, míg ismét arra jár, ahol mi vagyunk.

Azért sírok, mert megnyertem mindent, téged, a boldogságot és az életet, és azért sírok, mert elvesztettem önmagamat, mert nem vagyok többé ép és egész tenélküled, mert ettől a pillanattól fogva sosem én fogok igazán fájni magamnak, mindig csak te, s ha vérezni fogok, a te sebeidet vérzem. Sírok, mert velem megtörtént a csoda, amire gyerekkorom óta vágytam, amitől gyerekkorom óta rettegtem, itt a mitológiai szerelem, és mi lesz velem, vagy mi lesz veled, ha elveszítjük, ha kettőnk közül egyszer meghal valaki.

Én sose hittem, hogy van ilyen, kinevettem, aki azt írta vagy állította, jöhet az életben olyan pillanat, amikor egy másodperc töredékére megáll forgásában a világ, s hirtelen megváltozik minden - velem akkor ez történt. Csak álltam, néztem rá; és minden sejtem azt mondta, én erre az emberre vártam egész életemen át, miatta zavartam el Z.-t, hárítottam el a házassági ajánlatokat, küldtem vissza G. jegygyûrûjét, én ennek az ismeretlennek a kedvéért születtem, ez a valaki az én világra jöttem indokolása.

Mintha volna valami véletlen a gyermekek világában! Mintha nem vezetné minden, látszólag értelmetlen tettüket is valami furcsa, felnőtt ésszel néha nem is követhető megfontolás!

A gyerekek csakugyan olyanok, akikre nyugodt szívvel rá lehet hagyni ezt a szép világot.

Anyám volt, jogom van hozzá, hogy tudjam, mit gondolt élete utolsó óráiban; anyám volt, joga van hozzá, hogy a síron túl is segítsen, ha szükségem van rá.

Az ember néha olyan buta. Azt hiszi, vannak történelmi dolgok, meg vannak magánügyek, s a kettő nem tartozik össze. Közben kiderül, hogy mindig minden összetartozik. Ha az ember a történelmi eseményekkel foglalkozik, millió meg millió ember magánéletét találja mögöttük.

Mintha volna valami izgalmasabb a földön, mint helyrehozni azt, ami elromlott, vagy helyükre tenni a széthullt darabokat, hogy megint ép legyen az egész.

Az ember annyi, amennyit másokért tesz, mindenkiért.

Ha sokat kívánnak valakitől, és nem nézik el neki, ami hiányossága van, azt mutatja, hogy jó lélekkel vannak hozzá.

Csak azok halnak meg, akik egész életükben nem csináltak semmit. Aki tett valamit, nem magáért, hanem másokért, mindenkiért, az megmarad.

Tudod, hogy van ez: minden, ami nem most volt, nem a mi időnkben, nem a mi életünkben, hanem régebben történt, elképzelhetetlenül messzinek tûnik.

A szeretet röpít. Ha valakit szeretek, annak szárnyakat kell adnom.

Lehet, hogy már nem is vagyok kislány? (...) Mitől válik az ember naggyá? Hogy elkezd mások érdekében gondolkodni?

Arra gondoltam, mióta élek, készültem rá, hogy a felesége legyek, s most itt vagyunk, közel a célhoz, közelebb, (...) mint bármikor, csak éppen megöregedtünk, s ő éppúgy nem szeret már azzal a szomorú hevességgel, ahogy valaha szeretett, ahogy az én érzelmeim is elfáradtak és kihûltek. Úgy indulunk neki az életnek, mint az útitársak, akik, mikor Isten tudja, merre sodorja a hajójukat a szél, egymásba kapaszkodnak, és elmesélik egymásnak nyomorult emlékeiket, mert ugyanarra emlékeznek, és ugyanarról a szárazföldről tudják, milyen volt rajta élni, míg ki nem csapódtak róla a tengerre, és ugyanazt az eget látták fényleni és kékleni, amikor még nem dörgött.

Az ember tizenöt éves korában már voltaképpen felnőtt. Buta felnőtt, ügyetlen felnőtt, sokat tévedő felnőtt, de felnőtt.