Szabó Magda

Az nagy szó, ha egy gyereket nevel valaki. A gyerek elkezdi figyelni azt a felnőttet, apróra szétszedni a jellemét, próbára tesz, mennyire lehet neki hinni, bízhatik-e benne, igaz ember-e vajon? S ha olyan, amilyennek remélte, egyszeriben úgy érzi, megtalált valakit, akit már régen keresett.

Mindig felelni kell a gyerekeknek, akármilyen különös vagy látszólag illetlen dolgot kérdeznek is.

Édes Nagymamám! Iszonyú jó voltál hozzám mindig (...). Sose háláltam meg semmivel. Az volt a hálám, hogy egyre jobban rád csimpaszkodtam, elárasztottalak önmagammal, elálltam minden utadat. Ahova csak fordultál, engem találtál meg, én meg úgy képzeltem magamban, ez a szeretet. Csupa ragaszkodásból nem hagytalak élni (...). Menj, szabad vagy! Soha többet nem fogom azt gondolni, hogy szeretek valakit, ha rabbá teszem önmagammal, ha lehúzom, mint valami kolonc.

Van, amiről nem könnyen szólal meg az ember. Nyilván a felnőttek világában sincs ez másképp.

Az embernek, ha gyerek, annyi titka van, hát akkor mennyi lehet egy felnőttnek.

Szeretlek, és nem tudok olyan egyszerûen napirendre térni afelett, milyen kivételes boldogság, hogy éppen te vagy a férjem.

Amíg az ember gyerek, addig köszönettel elfogadja, amit kap, és igyekszik érte hálás lenni (...). Aki gyerek, az hallgasson a szüleire, engedelmeskedjen nekik, mert nyilván nem fejlődött még ki az ítélőképessége, és nem tudja egyedül eldönteni, mi jó neki, és mi nem.

Aki kunyerál, aki hálátlan, akivel nem lehet értelmesen beszélni, az nem felnőtt. Aki folyton csak önmagára gondol, az sem. Akinek az a fő problémája, hogy legyen tûsarkú cipője, divatos ruhája (...), az fejletlenebb agyú egy ötödikesnél.

A tudat, hogy barátai vannak, akik minden áldozatra és kockázatra készek érte, enyhítette izgalmát, majd meg is szüntette egészen.

Ha én most meghalok, akkor engem voltaképpen megölnek. Nem úgy, hogy rám fognak valami fegyvert, hanem úgy, hogy nem segítenek, olyan órában, mikor segítségemre kellene sietnie mindenkinek, aki él, mert több vagyok önmagamnál, (...) egy kisgyermek édesanyja.

A halott, akit szerettünk, nem olyan emlék, amely árnyékot vetne ránk, élőkre, hanem fényes, szelíd és ragyogó.

Szívek (...). A szentek mindig megmutatják, megnézheti bárki. Ha a mienket is így láthatnánk, kampócskán, megvilágítva, tapinthatóan. De ki látja az ember szívét?

Gyereket csak egyféleképpen lehet nevelni. Ha maga hideget fúj rá, én meg meleget, még megfázik. Még nagyon gyönge a lelke. El ne feledje!

Aki engem egyszer megkap, az megkap egészen, de azt el is veszem magamnak egészen én is, én nem vagyok se folytatás, se jóvátétel, nem tûrök se vetélytársat, sem emléket, sem álmot, egy árnyékot se tûrök el, jól vigyázzon, aki engem szeret, és akit én szeretek.

Tudod, az a legborzasztóbb, hogy nem felelsz, hogy nem tudunk beszélgetni. Ezt mindennél nehezebben bírom. (...) Ha olvaslak, hallom a hangodat. Nagyon sajátságos, de szerelmesebb vagyok beléd, mint bármikor életemben. Nem csak szeretlek. Szerelmes vagyok. Mint akkor, mikor még nem szerettük egymást ennyire, csak szimpla szerelmespár voltunk (...). Most minden más, erősebb, jobban kötő, de szerelem ez. Lehet, hogy soha senkinek nem tudom megmagyarázni kívüled, mert nem úgy kívánlak, nem azt, és mégis szerelem. Talán mert teljesülhetetlen, mert nem jössz, csak várlak.

Ó, mennyire szeretlek, hogy miattad sorsunk keserû kortyait nyelem, rémült testem meg tud pihenni békítő testeden, s az éjjel szörnyei között lehelleted a védelem.

Rájöttem, mint a fösvénynek, úgy kell őriznem a pillanatokat, az órákat, és jó lesz kétszer is meggondolni minden nem teljesített kérést, minden a számra kívánkozó indulatos szót, mert eljöhet még az az óra, amikor azzal kell majd szembenéznem, hogy nem töltöttem a szüleimmel annyi időt, amennyit tölthettem volna, vagy megbántottam őket meggondolatlanul, és a sír nem hagy lehetőséget se pótlásra, se engesztelésre.

Szenvedélyesen szerették egymást, és a világot voltaképpen csak akkor érezték teljesnek, ha együtt voltak.

Az alkotni tudás kegyelem eredménye, annyi mindennek meg kell hozzá lennie, hogy sikerüljön, izgalomnak és nyugalomnak, belső csendnek és olyan feszítő indulatnak, ami édes is, meg keserû is.

Az ember nem tudja mindig, mikor követ el megbocsáthatatlant, de azért él benne valami gyanú, ha megtette.