Szendi Gábor

Jól tudjuk, hogy a férfit a leomló melltartó, míg a nőt a szerelmes suttogás hevít fel inkább. A férfi a szemével, a nő a fülével esik szerelembe. Vagy esetleg a pénztárcájával.

A szerelem az a gyógyíthatatlan elmebetegség, amelynek egyetlen gyógyszere a kiválasztott Másik.

A szerelembe esés valami különös megvilágosodás vagy megszállottság: lehet a szerelmünk sáros lábú libapásztorlány vagy egyetemi oktató, de mi rendkívülinek, egyedülinek, és megismételhetetlennek látjuk őt. Õ és csak ő kell nekünk.

A szerelem mániás állapotában minden könnyûnek és egyszerûnek tûnik. Egyébként valóban az, de a legtöbb embernek ehhez a felismeréshez a szerelem rendkívüli állapota szükséges.

A szerelem morzsákból is megél. De aztán csak fusson át a lelkünkön egy halvány gyanú, egy otellói gondolat, hogy már talán nem is szeret annyira, vagy talán nevetségesek vagyunk a szemében, vagy rossz szót használtunk múltkor, és a legmélyebb kétségbeesésbe zuhanunk. A szerelem túlfûtött állapotában szerelmünk elvesztésének még a halvány gondolata is úgy hat, mintha bemondták volna a rádióban, hogy itt a világvége.

Vannak nők, akiken minden smakkol, azt szoktuk mondani, hogy tökéletesek. Minden arányos, minden a helyén van. Szépek, mert átlagosak. És vannak, akik szépek, mert érdekesek. Mert csak egy van belőlük.

A nő - önmagából kiindulva - úgy képzeli, hogy a férfi is képes tekintettel lenni az ő lelkiállapotaira. Ez azonban sok esetben falra hányt borsó, és nem azért, mert a férfi önző dög, hanem mert nem is érti, mit várnak tőle.

A modern korban a hûség valójában két ember testi és lelki összehangolódásának az eredménye. És ez igenis tarthat a sírig is!

A férfi a világ legyőzésére termett, a nő pedig arra, hogy megértse őt, és támogassa ebben a küzdelemben. Erő, értelem és érzelem így simulnak kerek egészbe.

Azért jobbak a nők a verbalitásban, és gyengébbek a téri tájékozódásban, mert elbeszélgették az időt.

Én házasságpárti vagyok. Nem prüdériából, evolúciós megfontolásokból.

A balsors nem más, mint rossz szokások folyamatos gyakorlása.

A pszichiátriában a tudományos érvelés olyan, mint az amerikai filmekben az ügyvédek védőbeszéde: addig csûrik-csavarják, míg végül az jön ki, amit szeretnének.

Ahogy a kavics legömbölyödik, ha sokat sodorja víz, úgy a precíz fogalmak, finom különbségtételek is elkopnak, ha sokan használják őket.

Az a hit, amely reggeltől estig csak egy isten öncélú imádatára épül, az én szememben nem sokat ér, mert nem az emberért van. De amikor Teréz anya Isten nevében a szegényeken segített, vagy amikor sok keresztény a nyilas korszakban Isten nevében zsidókat bújtatott, az előtt a hit előtt meg kell hajolnunk, mert minden igaz hit közvetlenül, vagy istenen keresztül az Emberért van. Körösi Csomát a magyarság gyökerének keresése, Einsteint az egyesített mezőelmélet éltette, a zöldeket a Föld megóvása, egy anyát gyermekének felnevelése hajtja.

A hit mindent átható jellege meghatározza egy ember gondolkodását, viselkedését, érzéseit. Hit nélkül nincsenek célok, nincs erkölcs, hit nélkül az ember csak vegetál. A hit mindenki beépített gyári tartozéka, mondhatni alapfelszereltség. A kérdés az, hogy sikerül-e beindítani a hitprogramot valakinek az élete, neveltetése során. Hit sokféle lehet. Az emberi értékek felől nézve nem biztos, hogy jogos az a felosztás, miszerint vannak istenhitek és nem-istenhitek. Sokkal fontosabbnak érzem azt a kérdést: mennyire öncélú vagy közösségi célú a hit.

A szerelem pszichiátriai értelemben egy mániás állapot: csökkent alvásigény, étvágytalanság, hihetetlen energiák, az ember ide kap, oda kap, mindenfélébe belefog, de semmi nem köti le igazán. Csak futnánk egyik helyről a másikra, fecsegnénk, kiáltoznánk, ugrálnánk, összecsókolnánk mindenkit.

A szerelem illúzió, amit titkon minden szerelmes sejt, csak nem akar erről tudomást venni.

A kitartó emberek azok, akik végül elérik a céljukat. Nem kell állandóan azt gondolni, hogy mi nem vagyunk tehetségesek vagy nem rejlik bennünk semmi különleges. Ha kitûzünk egy célt, és azért elég sokáig kitartóan és találékonyan küzdünk, akkor el fogjuk érni a célunkat. Ebben különbözik az egyik ember és a másik. Az egyik ezt megteszi, a másik pedig csak kesereg.

A fogyókúrák örök problémája ez: kézzelfoghatóbb cél kitûzni azt, hogy 10 kilót leadok, mint azt, hogy megtartsam a súlyomat. A fogyás egy izgalmas kaland, képesek vagyunk erőfeszítésekre és lemondásra. De karcsúnak maradni? Abban semmi látványos és izgalmas nincsen, csak minden nap egy újabb lemondás, és különösebben senki nem is értékeli. A különbség olyasmi, mint a hegymászás és a serpák munkája. A hegymászók évekig edzenek, készülnek, hogy egyszer feljussanak a magas hegycsúcsra. Ha felérnek, a világ ünnepli őket. De akik nap mint nap kísérgetik az újabb és újabb csúcshódítókat, azokat senki nem ismeri. Õk a serpák. Nekik ez hétköznapi munka.