Szepes Mária

Aki súlytalan belül, azt minden ösztönszélroham elsodorhatja.

Tudnotok kellene: bármit is csinál az ember, mindenképpen örökké él. Legfeljebb ruhát cserél. Hogy mikor, annak nincs jelentősége. Az élet örök.

Ha még egyszer láthatnálak benneteket! Ha csak annyit tudnék, életben vagytok-e? Vagy, ha Isten őrizz, megbizonyosodnék róla, hogy ti már... nem! Ezt nem tudom végiggondolni! Álmatlanság kínoz. Vágyom utánatok, erősebben az éhségnél és szomjúságnál, ugyanakkor félek a bizonyosságtól. Nagyon fáradt, öreg ember lettem. Ha hozzátok fûző gyötrő kötelék nem feszülne bennem, alázatosan átengedném magam a rohamos hanyatlásnak. Valójában halott vagyok. Így azonban reménykedve és szorongva mégis hazamennék. Akár kísértetnek is. Haza. Hozzátok!

Az ember lelke a csillagokban született, s a kozmikus körpálya befutása után oda tér vissza.

A remény halhatatlan, és amíg élek, remélni fogom, hogy megérkezem egyszer.

Megfutamodtam. A fiú, akivel együtt voltál, inkább hozzád való, mint én. Remélem, megkínoz kissé, ha ő nem, akkor más. Bevallom, ez a gondolat némi örömöt okoz nekem a lesújtó állapotban, amelybe kerültem. Mikor megláttalak benneteket, első gondolatom az volt, hogy odarohanok az asztalhoz, és a helyszínen megfojtlak benneteket. Aztán csak a fiút akartam kivégezni, hogy te hordhasd az ennivalót a börtönbe nekem, bevallván ezzel igazi érzelmeidet. Mielőtt azonban végigszőttem volna ezt a hülye filmgiccset, émelygés fogott el, és rájöttem, kiütött rajtam a klimax dögvésze: beléd szerettem. A számítás és az önzés, a megszokás gőgje arra ösztönzött, hogy meneküljek, hátha azzal, ha elmegyek, megmentek valamit.

Mit csinálna nélkülem? Barátnak nem elég értelmes, pártfogoltnak cseppet sem hálás. Senkinek nem volna türelme hozzá. Sajnálom, mert a világon semmi kvalitás nincs benne. Ha magára hagynám, az volna az érzésem, csecsemőt tettem ki a kapu elé, vagy béna nyomorékot ültettem az utcasarokra. Az, hogy ismerem, és más nem vállalja, kötelez engem. Valami belső törvény ez. Nem tehetek ellene.

Mióta meghalt, pihenek. Utólag érzem csak, milyen lázas, természetellenes feszültségben, negyvenkét fokos lázban éltünk együtt, szüntelen veszekedések és kibékülések között. Aki azt állítja, hogy az életéhség, élvezőképesség és elementáris tehetség ilyen mértéke semmivé lehet egyetlen pillanat alatt, az vak és tudatlan. Jelenléte azóta is sokszor átvisít rajtam, mint egy forró erőáram, megijeszt, megráz, felkavar lelkem mélyéig. Tudom, érzem, tapintom, hogy ő az, láthatatlanul, de súlyos sajátos lényegével, mindazzal, ami egyénien és félreismerhetetlenül ő.

Hosszú utazás ez. És ha az érettségi fok nem ugyanaz két emberben, a válás beláthatatlan ideig eltarthat. Szerettem őt, ezért menni hagytam a maga útján. A vérnél ősibb kötéssel tartozik hozzám, de még néhány fordulót meg kell tennie a nagy spirál körtáncban, hogy szorosan együtt haladhassunk.

A szerelem nem lehet tartós a szeretet áldozatos kötőanyaga nélkül. A szeretet adni akar, ellenszolgáltatás nélkül. A szerelem birtokol. Akit elhagynak, őrjöng a féltékeny fájdalomtól. Párja inkább haljon meg, mint másé legyen. A szeretet nem köt, hanem old. Akit szeret, azt a maga útjára engedi.

A hit sohasem hiszékenység, hanem energia, amelyből egy mustármagnyi hegyeket mozdíthat meg, feltéve, hogy akiben felfénylik, a szívével gondolkodik és az agyával is érez.

Vak éji denevérként repdeső lelkem meghalt, és fehér, szabad, fény felé szálló madárnak támadott fel.

Befelé nézzen! A külső tükörkép csak árnyéka a valóságnak.

Az én titkomra hiába lesel. Kikiálthatnám a háztetőkről, akkor is titok maradna.

Diktátor öröme a hatalom, Mágusé a tudás Lucifer öröme a kétely, Bölcseké a hallgatás.

A szavak inkább eltakarják, mint megmutatják a valót. A gondolaterők viszont minden akadályon áthatolnak.

Én már megtanultam, hogy csak az el nem ért célok maradnak meg nekünk. Egyedül azok nem válnak ócska selejtté.

Az erők mindig egyensúlyt keresnek. A teher is csak okosan, helyesen elosztva hordozható, különben azt zúzza össze a visszahatás törvényénél fogva, aki magáról átgördítette másra.

A felejtés bûne ellened fordult, és te jöttél; legyengülten, örök hiányérzettől szomjasan, jöttél, hogy kiszolgáltasd magadat annak, aki a várakozásban, gyûlöletben és a te határtalan félelmedben erőssé lett, aki verejtékedből, véredből, könnyeidből táplálkozik, és most megvív veled saját szabadságáért; a külön útért, a hatalomért fölötted és ellened.

A külső túlságos bizarrsága mindig a többi teremtmény fölé való kerekedés vágyából fakad, akár a fokozott luxus, akár annak ellenkezője felé hajlik.