Szerb Antal

A gazdasági életben szerzett vagyon tulajdonosa legmámorosabb pillanataiban is megőriz valami gazdasági szellemet, és ha meg is őrül, még abban is van mindig valami rendszer.

A történelem korszakait nem lehet évszakokhoz hasonlítani, mert mindegyik már a következővel terhes.

A férfiak hihetetlenül befolyásolhatók, ha nőkről van szó.

Életben kell maradni. Élni fog ő is, mint a patkányok a romok közt. De mégis élni. És ha az ember él, akkor még mindig történhetik valami.

Az ember sokkal jobban megbecsüli az olyan dolgot, amiért várnia, küzdenie és szenvednie kellett.

Utunk irányát magunkban hordjuk, és magunkban égnek az örök, sorsjelző csillagok.

Sosem kerül pénzedbe, amiért igazán érdemes élni.

Meghalni sokkal könnyebb és természetesebb, mint életben maradni...

A civilizált társadalomban a halál egészben véve a tabufogalmak közé került. Nem illik beszélni róla, a nevét körülírják, mint valami disznóságot, és a halottból, a hullából megboldogult, elköltözött és néhai lesz, mint ahogy az emésztés aktusait körülírják. És amiről az ember nem beszél, arra nem illik gondolni sem. Ez a civilizáció védekezése a szörnyû veszedelem ellen.

Nem a ráció számít. Ráció szerint már rég elpusztultunk volna. Akik Magyarországon logikusan gondolkoztak, mindig kétségbeestek. Itt a remény a reménytelenségben van. Abban, hogy a végső órákon, amikor a nemzet sorsán őrködő riadtan takarja fel szemét, amint örvény felé közeledünk - hirtelen titkos erőtartalékok nyílnak fel a lélekben. Erőtartalékok, amelyek túl vannak minden ésszel, akarattal elérthető dolgok határán; erők, amelyek kegyelemszerûen jönnek, amikor már mindenről le kell mondanunk.

Nincsen végzetesebb dolog a világon egy nő számára, mint a férj barátainak a véleménye.

Semmi sem olyan jellemző egy költőre, mint a képei, hasonlatai. Mutasd meg hasonlatodat, és megmondom, ki vagy, mondja a kritikus a költőnek.

A tisztelet az önimádásnak egy civilizált formája: csak azt szoktuk tisztelni másban, amit önmagunkban értéknek tartunk.

Az ember, éppúgy, mint az állat, eredendően agresszív lény, természetéhez tartozik a kegyetlenség; és ha a civilizáció kegyetlenségének elfojtására kényszeríti, akkor az egyéni agresszió közösségi formákban keres kiutat: kisebb mértékben levezethető futballmeccsek és bikaviadalok által, de igazi kielégülés csak a népek egymás közti gyûlölete, a háború.

Az emberiség legnagyobbjai mindig azt hirdették, hogy a legfőbb bölcsesség lemondani tudni: lemondani a vagyonról, a gyönyörről, a hatalomról, minden önző szenvedélyről. Visszahúzódni abba a belső fellegvárba, ahol a sors már nem ér utol bennünket. A modern civilizáció ezt a tant teljesen elfelejtette; gazdasági rendünk, politikánk, egyéni életünk mind a cinikusan bevallott önzésen és hatalomvágyon alapul.

A halál a legfontosabb. De csak ha a "magunk halálával" halunk meg. A modern embertől a kor megtagadja ezt a legfőbb beteljesedést is, halála tucathalál, kórházban, orvosi segédlettel, udvariasan és feltûnés nélkül hal meg, úgy, ahogy a tudomány a halált az illető betegség esetében előírja. És halála éppoly hamisan cseng, mint egykor élete.

Szomorúak vagyunk tizenhat éves korunk szomorúságával, szerelmeink megtört vonala grafikonszerûen előttünk van, óvatosan örülünk a holnapoknak, nagyon távoli medvék bőrére iszunk, és tíz kilométer körzetben meghallunk minden zajt. (...) Nyár van, és intenzíven érzem, hogy tél lesz, fehér ruhás karácsony, amikor a tea különösen ízlik. Szeretnék korallszigetek zöld lagúnáiban hajózni... Mindent szeretnék, és vágyódásommal mindenben részes vagyok. Ezek a napok, amikor valaki meg szokott halni.

Az öneszmélet a szemlélt lelki tartalom színét megfakítja; ha szemlélem magamat dühömben, nem tudok igazán dühös lenni.

A kultúrák, mielőtt meghalnak, megmerevednek.

A filozófia nagyon meg szokott nyugtatni, attól alszom el a leghamarább. Talán mert tudatom az unalom elől az álomba menekül.