Szerb Antal

A városi ember szegénysége gyötrőbb és nyugtalanítóbb, mint a föld népéé: mert szomszédos a gazdag palotájával, mert ha kimegy az utcára, nem teheti, hogy ne lássa a jobban születetteket, és szegénysége lassankint önváddá és bûntudattá lesz.

A városi ember magányossága fájdalmasabb, mint a remetéé vagy a szénégetőé az erdő közepén. A szénégető együtt van a fákkal és a csillagokkal, de a nagyváros bolyongója egyedül van, amikor lépten-nyomon más emberbe ütközik a sokadalomban. Elkerülhetetlen az érzés: magam vagyok az oka, hogy nincsen senkim, én vagyok az oka, hogy kitaszított vagyok.

A walesi nyelv nagyon csodálatos. (...) Minden egész másképpen, egészen túlvilágian hangzik. Például el lehet még egy nyelvet képzelni, ahol a sört úgy hívják, hogy "cwrw"?

Az angol újságok kezelését sosem tudtam megtanulni, úgy látszik, ahhoz születni kell, hogy az ember az angol sajtótermékeket olyan mikroszkopikus méretûre tudja összehajtani, mint ahogy ők szokták.

Ez az úr Bátky János, aki középkori angol rovarevőkkel foglalkozik, vagy ókori olasz cséplőgépekkel, most nem emlékszem pontosan. De szóval, valamivel, ami önt nagyon érdekli.

- És hol laknak azok a magyarok? - Magyarországban. Ausztria, Románia, Csehszlovákia és Jugoszlávia közt. - Ugyan kérem... Ezeket az országokat Shakespeare találta ki.

Egy napba belefér az ember egész múltja, és egy ember élete évszázadokig tart néha. Az idő a lélek magánügye.

A szellemesség lélektanilag tekintve állandó készenlétet jelent, énjelenlétet: nem szalasztani el a kedvező pillanatot, és rögtön megtalálni az egyedül lehetséges kifejezést.

A kiválóság, a tömegből való kiemelkedés már önmagában tragikus vétség. A világ a "szürke" emberek számára teremtetett. Az egyéniség lázadás.

Kár, hogy oly mulandók a pillanatok, amikor az ember nemes és tiszta és az angyalokkal rokon - hogy elfutnak, és az összetett, semmilyen Én marad, akiről nem lehet másképp beszélni, mint óvó gyengédséggel és enyhe iróniával.

Az ember élete pillanatnyi heroikus küzdelem a kezdet és a vég sötétsége között, és az életvágy önt erőt az emberbe, hogy folytassa ezt a végeredményben reménytelen harcot. Akiben az életvágy elhallgat, abban okvetlen a másik vágy lesz úrrá: a vágy a kezdet sötétsége után, mely egyúttal a vég sötétsége is.

Az emberek csinálják a mítoszt, de azután a mítosz csinálja az embereket.

Sok régi monda beszél elsüllyedt városokról, amelyek most a tenger fenekén fekszenek. Holdfényes éjszakákon néha lelátni a tengeralatti palotákra, márványterekre; és végzetes órán a tengermélyi harangok hangját is lehet hallani. Egy ilyen elsüllyedt várost hord magában minden ember.

A történelem egyik legkülönösebb vonása az, hogy semmi sem hal meg benne egészen. Csodálatos "survival"-ek, továbbélések és átütések vannak, régebbi kultúrák földalatti folyóként kanyarognak titokban, míg azután évszázadok vagy ezredek múlva ismét a napvilágra törnek.

Mindenkinek, aki nem hülye, tudománnyal kell foglalkoznia, saját lelki üdve érdekében. Az egyetlen emberhez méltó foglalkozás. Nem mondom, talán a képzőmûvészet és a zene is... de mással foglalkozni, például egy kereskedelmi vállalatnál dolgozni egy embernek, aki nem egészen hülye... megmondom, mi az: affektáció!

Amíg az ember jár, nem veszi észre, hogy milyen fáradt, csak akkor, amikor leül.

Az embernek könnyû megnyugtatnia lelkiismeretét, ha nagyon akar valamit.

Milyen rettenetes, hogy életünk legkimagaslóbb pillanatai és állapotai csak a legbanálisabb kifejezésekkel közelíthetők meg, és hogy valószínûleg csakugyan ezek a legbanálisabb pillanataink! Ilyenkor ugyanolyanok vagyunk, mint más ember.

A krónikák, történelmi mûvek, irodalmi alkotások általában mindig inkább sötét képet rajzolnak korukról, mert elevenen tartják a kor panaszait; aki egy kor derûjét, szépségét, boldogságát akarja megismerni, annak a mûvészet emlékeihez kell fordulnia.

Egyesek érzelmességgel és jótékonysággal igyekeznek elhallgattatni lelkiismeretfurdalásukat, mások pedig azzal, hogy gonoszságukban gyönyörködnek, mint az előbbiek jóságukban.