Szilvási Lajos

Egy nő mindent ki tud magyarázni, meg mindennek az ellenkezőjét is.

Cselekszik tehát, önpusztítóan, mint Racine teremtményei, akik úgy halnak bele a megvalósíthatatlan megvalósításának kísérletébe, hogy áldozatuk a világ megváltoztatására ösztökélje azokat, akik tanúi voltak tragikus pusztulásuknak.

Az ítélkezéshez nem jog kell, hanem ok.

Nyugtalan teste odanyújtózott mellém, hevülő bőre a bőrömhöz simult, mint a víz a folyómederhez. Egymássá változtunk, ahogyan palettán születik a sárgából és a kékből a zöld, és megvilágítottuk egymást különös, élő fénnyel, ami csak a kettőnk behunyt szemét tette láthatóvá a sötétben.

Belebénultam mozdulatlanságomba, s úgy aludtam el, meggyötörve, görcsbe kövülve, hogy reggel gémberedetten, összetörten ébredjek, ahogy levegőtlen, fülledt hajófenéken ébrednek a bilincsbe vert elítéltek, akiket számûztek valahonnan, egy életből talán, amit annyira szerettek, hogy el kellett veszíteniük...

Azt a törődést, amivel vigyázol rám, ügyelsz rám, lassan már hat éve, soha senkitől nem kaphattam volna meg. Ha te nem mentesítenél jóformán minden munka alól, én már régen urnából szagolnám a temető tiszta tavaszi illatát.

Memória... Ficamos fényképező memóriám van, különleges érzékenységgel és konzerváló készséggel az írott szövegek iránt.

Egyes dolgokat úgy tárol az agyam, mint egy mikrofilm a kicsinyített képeket. Csak ki kell vetítenem, ki kell nagyítanom a mikrofilmet az agyamból, máris előttem a kép olyan élesen, olyan tisztán és valóságosan, hogy szinte a két ujjam közé csíphetném, mintha most kaptam volna a kezembe az eredetit, amiről készült.

Bizonyos esetekben, például az enyémben, szívjóságnak kell minősíteni, ha csak érdeklődnek az ember után, és nem azt üzenik, hogy dögöljek meg lehetőleg mielőbb.

Sziszegő villámok surrantak rajtunk, amikor összekulcsolódtunk, mint egy imádkozó kéz ujjai, akik már csak egymásból szívhatnak megmentő meleget a köréjük fagyott világ ellen.

Nevetséges, amit most elárulok magának: én már annyira egyedül vagyok, hogy elbőgném magam a boldogságtól, ha valaki akarná, hogy vigyázzak rá. Valaki...

Azt hiszem, a kisgyerek, egy négy-öt-hat éves kiskrapek agyában az a két fogalom, hogy apa és védelem, valahogy egyet jelent. Nekem az apám nem volt oltalom, nem volt pajzsom a világ ellen. A világ ellen, amitől sokszor féltem.

Hát most már személyesen is ismerem az infarktust. Tanultam, hogy a kínok kínja, láttam már embereket, akik üvöltöttek az infarktustól, de elképzelni sohase tudtam. Mozdulatlan fetrengés, kivédhetetlen karóba húzás tompa nyárssal, ami a nyelőcsövön át nyomakodik bele a szívbe.

Egyik reggel, borotválkozás közben megbeszéltem a tükörképemmel, hogy úgy kell viselkednem, mintha sivatagi vándor lennék, és már nem lenne erőm továbbvánszorogni. Mi a teendő ilyenkor? Az ember elnyúlik a homokon, és tudományosan figyelni kezdi, melyik testtájékába marnak bele legelőször a sakálok. Ha már abszolút reménytelen a helyzet, legalább annyi haszon legyen belőle, hogy az áldozat néhány egzakt megfigyeléssel gazdagabban fejezi be pályafutását.

Ma reggelre beletörődtem, hogy meg kell adnom magam. Az eszem még mindig tiltakozik, de minden, ami az eszemen kívül van bennem, a szemérmetlen érzékeim, az erőszakos idegeim... minden hozzád hajszol.

Hiába tiltakozom ellene, közben megteszem, amit elvársz tőlem. Hiába utálom magam érte, alázatosan megfojtom az egyéniségemet. Miattad.

Szelíd a szája. Szeretem. Kell ez a szelíd szája, kell az akadozó lehelete, kell a bőrének melege, kell a lassú remegése, kell a kerek térde, hogy a térdemnek feszüljön, kell a gyöngyvirágpára a nyaka forró hajlatából, kell az ártatlan keze, megoldozni a nyakkendőmet, bebújni két gomb között az ingem alá, kell a mohó másik keze, rásimogatni a tenyerem az érzékeny csípőjére, kell ez a lány énnekem, kell, ha csak szeretőnek, nem többnek, hát szeretőnek.

Magának csak a vére keringése egy negyvenéves emberé. A szeme... ez a két kedves szeme... ez a két szem egy húszéves legényé. Romlatlan a maga szeme. Megtéveszthető. Ezért hisz szépnek.

Kölyökkorunkban azt tanultuk, hittük is, hogy a szocializmus forradalmi gyorsasággal fog megvalósulni. Olyan lesz az út, mint egy tüdőszaggató, de remek rövid távú sprint, egy kifullasztó vágta. Aztán lassan ráébredtünk, hogy nem sprint az, ami ránk van mérve, hanem istentelenül hosszú menetelés.

Szomorú fiatal ember. Most még csak szomorú ember, de ha így él tovább, egyre magában, ahogy most, pár év után már nem szomorú ember lesz, hanem megkeseredett ember.