Egyik reggel, borotválkozás közben megbeszéltem a tükörképemmel, hogy úgy kell viselkednem, mintha sivatagi vándor lennék, és már nem lenne erőm továbbvánszorogni. Mi a teendő ilyenkor? Az ember elnyúlik a homokon, és tudományosan figyelni kezdi, melyik testtájékába marnak bele legelőször a sakálok. Ha már abszolút reménytelen a helyzet, legalább annyi haszon legyen belőle, hogy az áldozat néhány egzakt megfigyeléssel gazdagabban fejezi be pályafutását.

Kapcsolódó idézetek

1. Ha érzed, hogy valami hátráltat, pedig nagyon jól tudod, hogy mit kellene tenned, nézz mögé. Ülj le, és nézd meg, hogy valójában mi rémít meg. Nagyon jól tudod, hogy képes vagy rá. Az élet nem ad olyan feladatot, amit nem tudsz megcsinálni. Ilyenkor csak arra kell rájönnöd, hogy mi hátráltat - és az bizony a jövőből jön. Valami, ami még meg sem történt, de a Te agyadban reális alternatívaként már ott él és burjánzik. Na oda kell szépen menni, és szépen kitépni gyökerestül. Eltávolítani, és olyan messzire hajítani, amilyen messzire csak tudod. Nem hagyhatod, hogy a negatív dolgok hátráltassanak. Igenis fel kell térképezni a jókat. Azt a milliónyi dolgot, amiért érdemes megcsinálni. Adj neki energiát, és még több lesz. Legyél bátor. Legyünk bátrak. Ezt most mondom magamnak is. Én is az leszek. Oravecz Nóra
2. A legnehezebb megtalálni a helyes irányt, hiszen legszívesebben az ismert ösvényen tennénk meg az utat, kibekkelnénk a szituációt, és nem csak erre vágyunk, de ezt is tesszük. A megúszásra hajtva meg is úszunk. Ideig-óráig. Aztán jön a lavina, és elsöpör mindent, ami az útjába kerül, mi pedig általában későn vesszük észre, hogy óriási a baj, hogy könnyen belehalhatunk.
3. Ha egy férfi bevonul a barlangjába, általában sérült a lelke, vagy egyedül próbálja megoldani a gondjait. (...) Ne üljünk közvetlenül a barlang szája előtt arra várva, hogy végre kijöjjön. John Gray
4. Bátran halad az ember élte ösvényén, de elején ne botoljon, mert megütvén lábát, egyszersmind bátorságát is elveszti. Későbbi botlások lábát ha sértik, bátorságát nem veszik el. Eötvös József
5. Emberi dolgokban - különösen, ha kényes és veszélyes dolgokról van szó - a sietés erősen csökkenti a sikeres elintézés esélyeit. Az emberek gyakran megbotlanak csak azért, mert rohannak, kapkodnak. Aki kellőképpen lát neki egy nehéz és bonyolult feladatnak, előbb alaposan vegye szemügyre az elérendő célt - azután, ha egyszer már meggyőződött arról, hogy ez a cél kívánatos, legokosabb, ha teljesen megfeledkezik róla, és minden figyelmét pusztán az eszközökre összpontosítja. Ha ezt a módszert követi, az aggodalmaskodás vagy a félelem vagy a sietség nem ösztökélheti hibás lépésekre. John Steinbeck
6. Valakit megöleltem, vagy ő ölelt engem, és a legelső gondolatom nem az öröm volt, hanem az, hogy "Jaj! Ebből baj lesz!" Mindnyájunkban van drótakadály! Bennem is, benne is. És amikor oda kell adnom magam, félek, hogy megszúr. Sebezhető leszek. És sebzek. Müller Péter
7. Az emberek hízelegnek nekem, amíg nem kellemetlenkedem nekik. De ha olyan célokat próbálok szolgálni, amelyek nekik kellemetlenek, úgy érdekeik védelmében azonnal szitkozódásra és rágalmazásra térnek át. A részvétlenek pedig többségükben gyávaságukba bújnak. Albert Einstein
8. A gonosz csipkelődések homokot szórnak a fogaskerekek közé. Ne folytassuk a homokszórást, hanem kérdezzük meg, hol került be a homok? Ez különösen azoknál az embereknél fontos, akik közel állnak a szívünkhöz. Az állandó piszkálódás azt mutatja, hogy valami baj van a kapcsolatban. Ezt a bajt pedig időben fel kell tárni. Barbara Berckhan
9. Köztudott, hogy az agy megtréfálja az embert a hegyek közt a napsütésben. Megváltozik a perspektíva, gyengül az ítélőképesség. Idefent szokatlanul viselkedett az ember. A világ tetején, távol mindentől. Tekintete újra elsiklott a sziklás csúcsok felett; azon kapta magát, hogy hamisítatlan boldogság járja át amiatt, hogy magasan jár. Az ember alapvető vágya, hogy felemelkedjen és hódítson. Aztán azonnal a következő csúcsot keresi; a következő kihívást. Sophie Kinsella
10. Olykor a sors visszafordíthatatlanul megindul egy adott irányba, akárcsak a homokvihar. Te pedig lépést váltasz, hogy megszabadulj tőle, ám a forgószél követ, s amikor ismét irányt változtatsz, a szél is újra feltámad, vészjóslóan ide-oda csapong, egészen úgy, mint a halálmadár alkonyatkor. És hogy miért? Mert ez nem a messzi távolból idekeveredett "valami", aminek semmi köze sincs hozzád. Te magad vagy a homokvihar. Annyit még megtehetsz, hogy elszántan törtetsz benne előre, becsukott szemmel és szájjal, hogy a homok ne járjon át, hogy magad mögött hagyhasd az egészet. Ebben a viharban nincs nap és hold, tér és olykor meghatározott idő sem, csak a csontokat szétmorzsoló finom, fehér homok, amelyet égig kavar a szél. Murakami Haruki