Szilvási Lajos

Boldog?! Valamikor az őskorban egy agyalágyult ősember kitalálta ezt a süket szót, aztán a sok utód elkezdte szajkózni. Kergetik. Rosszabb, mint amikor - a moziban láttam - a kocsis az ostor végére kötve szénát lógat a lovak elé, hogy a pacik azt higgyék, csíphetnek belőle. Futnak a lovak, a széna meg mindig előttük lóg, hiába kergetik.

Nem az az ijesztő, hogy egyedül maradok, hanem az, hogy nélküle! Ha nincs mellettem, nélküle az a bonyolult biológiai folyamat, ami tulajdonképpen az életem, csak hamisított létezés. Üres, abszolút tartalmatlan látszat.

Nincs a szívemnek semmi baja! Éppen olyan, mint én. Néha bolondul elharapódzik benne a pánik, megbokrosodik tehetetlenségében, hányja- dobálja magát, aztán belefárad félelmébe, lehiggad, mint a földönfutó, ha körülnéz és látja, hogy senki se hajt a nyomában.

Minden gyerek a maga módján tépi el a pórázt, amit a nyakán érez, akár van rajta, akár nincs.

Ne becsüld túl a korosztályodat. Amióta világ a világ, sohasem voltak még ennyire infantilisek benne a tinédzserek, mint ebben a mi elektronikus korunkban. Panaszkodtok, jajgattok, sírtok, hogy egyéniségek akartok lenni, de csak csordában tudtok létezni.

Minden élő úgy jön a világra, hogy nem akarta. Az állat is, az ember is. De az ember abban különbözik az állattól, hogy gondolkodhat, és gondolatainak megfelelően cselekedhet. Megszüntetheti azt az állapotot, amelybe akarata ellenére kényszerült. Megszüntetheti az életét.

Nekem tilos elgyöngülnöm, énhozzám te nem tartozhatsz, nem ereszthetlek a közelembe, hurok lennél te a nyakamon, visszatartanál, visszahúznál, ne tehessem meg, amit meg fogok tenni.

Te még nem ismered, amit mi már jó ideje, a tehetetlenségnek azt a válfaját, a legocsmányabbat... amit az ember gyereke nem saját maga miatt érez, hanem valaki más miatt... egy olyan ember miatt, akin nagyon segítene. Ha van szuperlatívusza a tehetetlenségnek, márpedig van, idővel te is meg fogod ismerni ezt a keserves érzést, hát az a fölsőfok, amikor egy barátodon segítenél, de tehetetlen vagy. Ettől csak dührohamot kaphat az ember.

Nem értettem, miért csorog a szememből a könny, hiszen nincs bennem semmi szúró, gyötrő kín, inkább csak valami végtelen fáradtság, amihez hozzátartozik a sok sajgó fájás, tompa nyilallás. Hát akkor miért folyik a könnyem? Nem sírok, mert sírni csak akkor lehet, ha az ember hagyja, hogy sírjon.

Mit akarsz tőlem? Mondjak védőbeszédet? Tagadjam le, amit makognak rólam? Miért? Hogy mennybe menjek nálad? Nálad! Óriási!... Ki vagy te? Bocsánat, hülye kérdés volt. Totál mindegy, hogy ki vagy. Kértél engedélyt tőlem, hogy megbeszélj engem Vele? Vele! Vagy akárkivel. Mi közöd neked hozzám? És mi közöm van nekem tehozzád? És kinek mi köze van hozzá, hogy te meg én egyáltalán ismerjük egymást?... Mindjárt befejezem, bírd ki. Az a szimpla igazság, hogy te nem vagy klassz. De most már ez se fontos. Totál érdektelen. Mint az átlag. Vagyis elgőzölöghetsz.

Nem vagyok beteg, hanem még mindig van bennem valami maradék abból az állítólagos emberi agybajból, amit felelősségtudat címszónál találhatsz meg a tudományos akadémia értelmező szótárában. Örömest elvesztettem volna tőled a fejem, ha ez az említett gátlás végleg kikopott volna belőlem. Sajnálom. Hiányos volt az önnevelésem, például elfelejtettem megtanítani magam arra a gyakorlati jelszóra, hogy utánam az özönvíz. Tartsd magad távol tőlem. Okom van rá, hogy így akarom.

Mindenki félti a gyerekeit. Aztán mégis őrizetlenül nő fel valamennyi. Az élet ilyen.

Miért nem lehet előre megérezni, már reggel, például amikor felkelek, hogy ma olyan szörnyûség leselkedik rám, amilyent még sohasem éltem át? Miért nem jelzi előre az idegrendszerünk, amelyről a suliban és a könyvekben és az újságokban annyi rejtélyeset lehet olvasni? Az idegrendszerünk megmagyarázhatatlan érzékenységéről, a kideríthetetlen eredetû megsejtésekről. Hülyeség. De ha nem hülyeség, tehát ha igaz, amiket már összevissza olvastam, akkor az én idegrendszerem érzéketlen, hiányos, fejletlen, gyenge, megbízhatatlan.

Az az igazság, hogy egy dologban fixen átlagos vagyok. Mégpedig abban, hogy mint a srácok legtöbbjének, úgy nekem sincs barátom. Mert a legtöbb srácnak nincs, erre le merem tenni a nagyesküt. Vannak haverságok, vannak érdekszövetkezések, vannak kisebb-nagyobb galerik unalom ellen, de ezek a mûfajok nem azonosak a barátsággal. Azzal a barátsággal, ahogyan én akarom, hogy legyen.

Most is üres a napom, de nem vákuumosan: van benne minimális mennyiségû oxigén is - a várakozás -, hogy élve maradjak.

Nem hibbantam meg, csak éppen cáfolhatatlanul szerelmes vagyok, cáfolhatatlanul és visszafordíthatatlanul, amely utóbbi kifejezést a memóriám mintha a mai tévéhíradó szövegéből raktározta volna el.

Olyan jó a szája, és olyan sima, hogy az olyan helyébe akkor se tudnék egy igazi és valódi jelzőt behelyettesíteni, ha végigolvasnám az egész szinonimaszótárt, amit délelőtt leltároztunk Aba Sámuellal. Mert nincsen olyan szó, amelyik igazi volna Tamara szájára. Mert akik a jelzőket kitalálták a nyelvfejlődésben, amivel Makrai rosszkedvében szokott gyötörni bennünket, azok a jelzőgyárosok nem tudhatták, és senki se tudhatja, csak én, hogy milyen a szája (Tamaráé). Meg még én se tudom (megfogalmazva), csak a szájam tudja (kísérletileg).

Valamivel többet gondolok rád, mint amennyi az időmből telik.

Minden őszinte ember sebezhető, mert a feltételezett őszinteségért egész önmagát adja.

Az embereknek (...) az a szerencsétlenségük, hogy nem veszik észre önnön megváltozásukat, de ha egy perdöntő pillanatban próbára tétetnek, elárulják magukat.