Szeretve vagyok. Most is ezt választanám. Azt a repedést, amit az erődünk falán ütöttem, még be lehet foltozni, mielőtt túl sok oda nem való dolog belekerülne. Úgyhogy hazamegyek, és újra beszorítom magam a saját életembe. Nem fogom érteni, globálisan, hogy lehet ilyen kétségbeesetten boldogtalan az ember, ha lényegében ennyire boldog.

Kapcsolódó idézetek

1. Volt, hogy elengedték a kezem, és hogy magányos voltam, És a szívem összetörték, de fel kellett fogjam, Ilyen az élet, nem választhatok újat. És ha újra kezdhetném, én nem feledem a múltat, Hogy felálltam a földről, és eljutottam idáig, Felépítettem valamit, amit építek mindmáig.
2. Azzal nyugtatom magam, jobb, ha az ember akkor hal meg, amikor még élni szeretne, mint akkor, amikor már meg szeretne halni. (...) Ha az ember még élni akar, akkor van valami, amit szeret. Ez megnehezíti, de meg is könnyíti a dolgot. Nézd, nekem mindenképp meg kell halnom, és most hálás vagyok a sorsnak, hogy te az enyém voltál. Hiszen magamra is maradhattam volna, boldogtalan is lehettem volna. Akkor szívesebben haltam volna meg. Így persze nehezebb. Másrészt viszont tele vagyok szerelemmel, mint a méhecske mézzel, amikor esténként visszatér a kasba. S ha választanom kellene a kétféle lehetőség között, csak ezt választanám. Erich Maria Remarque
3. Védekezni fogok. Várrendszerem sérült falait javítgatom, és felkészülök az újabb támadásra. Megvédem boldogságomat. S ha végzetem úgy rendelte, hogy dőljenek össze a falak, megadom magam, pusztuljak el a romok alatt. Berkesi András
4. Inkább szenvedek, ahogy korábban szenvedtem, amikor elhagytak azok, akiket szerettem. Inkább nyalogatom a sebeimet, ahogy máskor is tettem. Egy ideig még gondolok rá, megkeseredek, és halálra untatom a barátaimat, mert képtelen leszek másról beszélni, mint arról, hogy elhagyott a feleségem. Majd megpróbálom megmagyarázni, mi történt, éjjel-nappal csak azzal foglalkozom, hogy újra meg újra átgondoljak minden pillanatot, amit együtt töltöttünk, a végén pedig arra a következtetésre jutok, hogy igenis rossz volt velem, velem, aki mindig csak arra törekedett, hogy neki jó legyen. Aztán lesznek más nőim. Ha megyek az utcán, minden pillanatban meglátok valakit, aki lehet, hogy ő. Reggeltől estig, estétől reggelig szenvedni fogok. Ez az állapot eltarthat hetekig, hónapokig, vagy akár egy évnél is tovább. Aztán egy szép napon arra ébredek, hogy nem ő jár a fejemben, és rájövök, hogy túl vagyok a nehezén. A szívem súlyos sebet kapott, de majd begyógyul, és akkor majd újra tudok örülni az élet szépségeinek. Történt már velem ilyen és fog is még történni, ebben biztos vagyok. Paulo Coelho
5. Nem számít, milyen magasra építem a falat magam körül, mindig lesz rajta egy apró repedés. Egy hiba a páncélon. Egy titkos ajtó, neked. Ha úgy döntenél, hogy mégis bejössz.
6. Azt nem remélem, hogy valaha boldogok lehessünk együtt; hogy ő nekem valaha bármi örömet adhasson. Ahhoz nincs hitem. De hiszem, bizonyos vagyok felőle, hogy az út, melyen ő elindult, ide, e ház küszöbéhez visszavezet; hiszem azt, hogy egykor összetörve, megalázva, az egész világtól gyûlölve, eltaszítva ide fog vánszorogni az utolsó menedékéhez. És akkor az, akit senki sem szeret többé, fog találni egy szívet, aki sohasem szûnt meg őt szeretni, s akinek akkor nem lesz egyéb életgondja, mint az ő sebeit, amiket a világból elhozott, begyógyítani, s a szennyfoltokat, amiket homlokán elhozott, letisztogatni. Ez az én erős hitem! Jókai Mór
7. Hogy miért vagyok néha boldogtalan? Mi a hibám? Az eredendő hibám? Hogy túlságosan szeretem az életet. (...) Kiélvezni minden pillanatot, felsikoltani az örömtől, ha a meleg tengervízben egy tarajos hullám végigborzol. Vagy egy elvadult kert, vagy a magasra nőtt fű láttán, mintha csoda volna. Áhítatos mozdulatlanságba merülni, lélegzet-visszafojtva, mikor a madarak énekelni kezdenek. Hallgatni a csicsergésüket, áhítatosan, mint akár Mozartot. (...) Szeretni, szeretni, bolondulásig szeretni a hajnalhasadást; lágy szavakat suttogni az alkonynak, gondolatban megsimogatni gigászi kezekkel a tenger fémes felszínét vihar előtt. És inni az esőt... Meztelenül, kitárt karral, lehunyt szemmel és nyitott ajakkal átadni magadat a trópusi szigetek meleg esőjének. Úgy szeretem az életet, hogy az emberek elrémülnek tőle, s a halálukra gondolnak. Annyira átéreztetem velük, milyen becses az élet, hogy a halálnak még a puszta gondolata is merénylet lesz, szentségtörés, menekülésre késztető rém. Lelki vérfürdő.
8. Nem bírod elviselni, ha rést ütnek a falon, amelyet gondosan magad köré vontál... már a gondolat is megrémiszt, hogy érezhetsz irántam valamit. Nem én gyötörlek téged, hanem valami más. Hogy mi, azt én nem tudhatom, te viszont igen. (...) Ezt a csatát önmagaddal kell megvívnod. Nora Roberts
9. Igazából lehet, hogy még szereted, bár már nem úgy, de érzel valamit. Valamit, amit nem tudsz elvágni, hiába gondoltad, hogy majd jó lesz. Hogy menni fog. Nem. Ami lezáratlan, az az is marad. Senki sem fogja helyetted lezárni, megoldani, elbúcsúzni. Az élet túl rövid. Zárj le mindent, és semmit se vigyél magaddal tovább feleslegesen. Csak lehúz, és egyébként is: visszatér, leginkább akkor, amikor nem is várnád. Azt meg nem te választod meg, hogy épp jó időben teszi-e. Oravecz Nóra
10. Nem biztos, hogy össze kell ragasztani azt, ami eltört. (...) Talán elég az is, ha úgy szeretjük, ahogy van. Összetörten. Gyalázat lenne, ha csak azokat szeretnénk, akik épek és egészségesek.