Tari Annamária

Mondhatjuk, hogy látszólag vannak, akiknek minden sikerül, és vannak az örök vesztesek, de az igazság az, hogy sokszor a kudarc már előre garantált, mégpedig egy saját előállítású tudattalan érzelmi attitûd miatt, ami az öndestrukció.

Amikor (valóban) sikeres embereket látunk, az ő személyiségjellemzőik között általában ott szerepel, hogy nem rettegnek a hibáiktól, inkább keresik azokat, a kudarcokat pedig arra használják, hogy tanuljanak belőle. Nem haragszanak magukra olyan esetekben, amikor látszik, hogy a kudarc rajtuk kívülálló okok miatt jött létre.

A sikeresség sokszor komoly érzelmi változás eredménye, és akkor jön létre, amikor valaki megtanulja szeretni, illetve elfogadni önmagát, felismeri saját öndestruktív mûködését, és nem engedi a régi vágányra futni az érzelmi mechanizmusait.

Nem lehet elméleti szinten megtanulni beszélgetni. Azt gyakorolni kell a valóságos életben. Mert másképp fest, mint az az online kommunikáció, ahol nincsenek betartandó szabályok, csak a pillanatnyi nárcisztikus vágyak.

Az online beszélgetés körülményei nem feltétlenül kívánják meg, hogy alkalmazkodjunk azokhoz a társadalmi szokásokhoz, melyek a valódi életben keretezik a viselkedésünket.

Ha negatív dolgot mesélünk valakinek, az olyan személyes interakció, amely tipikusan bizalommal teli intim helyzetben zajlik, például egy közeli baráttal, akiben megbízhatunk, és aki a beszélgetés során a kölcsönösség jegyében majd szintén megoszt magáról valamit. Eben a helyzetben kellemes érzelmeket élhetünk át: az empátia, a másik iránti tisztelet, a megértés, a közelség mind megjelenhet. Azonban ha mindez online felületen történik, akkor egyáltalán nem biztos, hogy kölcsönös jóérzésekre lehet számítani.

Az önelfogadás és az önbizalom egymással harmóniában mûködnek jól, és így teszik lehetővé egy érzelmileg kiegyensúlyozottabb élet kialakítását. Ehhez tényleg bátorság kell, de nagyon megéri.

Sokan nem is teszik fel a kérdést önmaguknak, hogy milyen életet szeretnének élni, mert az élet folyik a hétköznapokban, és nincs alkalom ezen morfondírozni. De bármennyire is ez látszik természetesnek, a XXI. században ezt a luxust kevesen engedhetik meg maguknak.

Ma már szinte kötelező felismerés kellene hogy legyen a saját felelősségünk tudata, ami elengedhetetlen a céljaink eléréséhez. Aki az egész életét annak szenteli, hogy az életéről szóló titkos vágyait őrizgetve, boldogtalan módon bolyong, olyan úton jár, ahol állandóan azt érzékelheti, "ellenséges" terepen nincs biztonsága, és bölcsebbnek látszik a kivárás stratégiája, és az önigazolások gyártása.

Aki folyton a "megmentőre" vár, mint királylány a várbörtönben, majdnem mindig egyedül marad, mert mindenkinek a saját életét kell élnie, azért kell felelősséget vállalnia.

Amikor elveszítjük a szerelmünket, az valójában fájdalmas pszichológiai folyamat, mert nemcsak őt kell elengedni, hanem a hozzá fûződő fantáziákat, vágyakat és reményeket.

Kényelmetlen dolog lehet a másik személyt szembesíteni a gondolatainkkal és érzéseinkkel, de ez az emocionális rizikó az, amely közelebb hoz minket egymáshoz.

Minthogy senki nem Superman, bárki követhet el hibákat és ballépéseket. Azonban nem mindegy, hogy körmondatokban magyarázza el magának, miért is volt szükségszerû mindent mozzanat, avagy egyszerûen azt mondja: "Na. Hát ez most nem mûködött. Okulnom kell belőle!"

Nem szabad félni attól, hogy a védelmünkbe vegyünk valakit, akit épp a sárba rántanak. Ehhez nem kell feltétlenül hősnek lenni, csak olyan személyiségnek, aki képes a tévedései elismerésére, nem fél az önkritikától és az aktuális csoportharagtól.

Szülőként muszáj tudnia mindenkinek, hogy mi a valódi érzelmi helyzet abban a lakásban, amelyhez mindenki táskájában ott a lakáskulcs.

Ha az emberi lények abbahagynák az utánzást, a kultúra eltûnne.

Az emberek eddig még sosem jutottak ennyi információhoz, mint most, de ennek ellenére nem mondható el, hogy tájékozottabbak lennének. A forráskritika hiánya és a kiélezett verseny oda vezet, hogy nem az számít, igaz-e egy történet, hanem hogy érdekes-e.

Senki nem tudja kitörölni az életéből mindazt, amin átment, de képessé válhat arra, hogy uralja érzéseit annak érdekében, hogy nyugalma, komfortérzése megmaradjon.

Ahogy a kisgyerek próbálja markolni az összes elérhető játékot, de ha még egyet felvesz, már potyog ki a kezéből kettő másik, úgy igyekeznek a felnőttek is mindent birtokolni, mert a kivárás és a kielégülés utáni vágy harcában az utóbbi győz.

Annak ellenére, hogy sosem látott méreteket ölt a média egészségnevelési üzeneteinek hulláma, a realitásban a betegségek maszkolását és a prevenció elégtelenségét látjuk mindenütt.